Az ókori Egyiptomban a tanítványnak több fokozaton kellett továbbhaladnia, mire eljuthatott a kiválasztottak szintjére. Minden beavatás feltételezi az egyik létmódból a másikba való átmenetet, ám ezt egy sor kisebb-nagyobb próbatétel előzi meg, amelyet a jelöltnek ki kellett állnia.

Az egyik első próbatétel ezen az úton a négy elemi próba kiállása. Ez a módszer először Egyiptomban vált ismertté. Lényege, hogy a tanítványnak tűzön, vízen, földön és levegőn keresztül jelentkező veszéllyel szemben kell érzéketlenné és állóképessé válnia.

Az ősi előírások követelményei szerint a leendő adeptusnak rettenthetetlennek kellett lennie. Ezért az elemi próbák többnyire komolyan megtervezett, összetett próbák voltak, ahol a leendő tanítványnak tűzön, vízen, földalatti üregeken és szakadékokon kellett keresztüljutnia.

Vak buzgalommal kellett áthaladnia egy látszólag izzó parázzsal és lángoló szénnel borított folyosón, át kellett kelnie egy robajló föld alatti folyón, és miután hason végigmászott egy igen hosszú, szűk és végtelennek látszó folyosón, végül még egy szakadékot is át kellett ugrania.

Az adeptusjelölt visszafordulhatott, de aki visszafordult, sohasem érkezett hazájába többé. Ha azonban bátran keresztülvágott a tűztengernek, sértetlenül átjutott. A tűz ugyanis ügyesen vetített görögtűz volt, a rohanó vízáradat valójában ártalmatlan, sekély forrás, a szűk üregben csak saját magától ijedhetett meg, és a szakadék is kipárnázott „díszlet” volt csupán.

Ezzel szemben valódi volt az a bátorság és kitartás, amit a tanítványnak kellett mutatnia, mint ahogy a hit is, ami végigvezérelte az úton. A négy elemi próbatételnek a bátorság és az elhivatottság bizonyításán túl még más jelentősége is volt.

A próbák a mágus négy legfontosabb erényét is megkövetelik. Az első az olthatatlanul lobogó tűz, amely a tetterőt és a lendület elsöprő erejét szimbolizálja. A víz a kiegyensúlyozott, nyugodt, mély érzelemvilágot jelenti, a föld a szilárd, állhatatos kitartást, a levegő pedig a tudást és a szellem magas szárnyalását.

Másik, rejtett célja a próbának az volt, hogy az utánuk következő misztikus szertartásban a tanítványnak alkalma legyen megismerkednie az elemekben rejlő energiák megszemélyesítőivel, és képessé váljon arra, hogy a velük szemben mutatott határozott fellépés és a megismert varázsigék segítségével azok fölött hatalmat nyerjen.

Mivel ezeket a lényeket csak a harmadik szem képes megpillantani, ezért az egyiptomiak mágikus és áldozati füstölők használatával könnyítették meg láthatóvá válásukat. A memphiszi és thébai misztériumokban a szfinx négy formája, az ember, a sas, az oroszlán és a bika révén kifejezett szimbolikus négyes megfelel a világ négy elemének.

A négy őselem hangsúlyosan megjelenik az Egyiptomi Halottaskönyv egyes fejezeteiben is, a legdominánsabban a Nu papiruszban, ahol a lélek egy képzeletbeli utazást mond el, kérdésekre válaszolva:

-„ Mit láttál utadon?

-Egy lábfejet és egy combot. (földi cselekedetek karmikus következményei a végtagokban halmozódnak fel)

-Szóltál hozzájuk? Mit mondtál nekik?

-Örömet és vidámságot hoztam.

-Mit adtak neked? -Egy égő FÁKLYÁT és egy KRISTÁLYTÁBLÁT: (tűz és föld)

-Mit csináltál az ajándékokkal?

-Elástam őket hajnalban a TÓNÁL (víz)

Ahol a csatornák keresztezik egymást.

-És mit találtál ott?

-Egy kő-JOGART (levegő)

-Hogy hívják-e jogart?

-„ Szabad, mint a szél” — ez a neve.

-Mit csináltál, miután elástad a fáklyát és a jogart?

-Elmondtam a hatalom igéit (amiket megkapott a jogarral, a levegő elemmel)

Kiástam a táblát.

Eloltottam a fáklyát, széttörtem a táblát (anyagból való kiszabadulás, elemek feletti uralom)

És kiástam a tavat.

-Ó, ember, átlépheted a küszöböt.”

Az adeptus másik nagy próbája volt az alvilágba való leszállás és az onnan való visszatérés. Ez a történet nem véletlenül található meg annyi világ mítoszaiban, melyek közül is a leghíresebb Ra napisten és az egyiptomi halottkultusz tanításai alapján a lelkek alvilági útja.

Hasonló ehhez a Gilgames eposz, vagy a görög Orpheus-monda. Az alvilági utazás azonban a kisebb egyéniségekkel is megtörténik, a néphiedelem szerint egyes szentekkel is megtörtént. Ilyen az írországi Szent Patrick története.

A beavatás jellegzetes próbája a „küzdelem a szörnnyel” (ami a harci beavatásokban szó szerint értendő). Az alvilágba alászálló neofita megküzd a küszöb őrével és Cerberussal, a pokolbéli kutyával.

A küszöb őre minden erejével igyekszik félelmet ébreszteni a próbát tevőben. Célja az, hogy csak az léphessen ki létének börtönéből, aki már elég magas fejlettségi szintet ért el, „lerendezte a számláját” a földi világban.

A kapuőr oltalmazza a tudatot a tudattalan bomlasztó erőivel szemben, másrészt támadó szerepe is van: a tudatnak, ha úrrá akar lenni a tudattalan világán, harcot kell vívnia. Tantrikus síkon a „szörnyek” a tudattalannak az egyetemes „üres”-ből jövő erőit képviselik, és a tét az általuk keltett félelem lebírása.

A Cerberus az egyéni, individuális lét kapujának őre, amelynek legyőzése után az ősi kozmikus tudat részeivé válhat a tanítvány. Cerberus itt nem más, mint az egyiptomi mitológia Apofisze. Az ember az egyes létsíkokon különböző tudatállapotokat élhet meg. Először meg kell ismernie az őt körülvevő világot, majd a további megismeréshez a kulcsot már csak a saját tudatának mélyebb megismerésén keresztül szerezheti meg.

A tudati felismerések után a lét megismerése és megélése következik, majd harmóniába kell rendeznie a lét és tudat egységét. Ez az állapot, amit a hinduk a Saat és Chit egységeként, az Ananda (boldogság) szóval jelölnek. A jelenlegi átlagember tudatszintje már nem ér fel idáig. Ez a tudatos szellemi fejlődés célja.