Bauval csillagai és West kövei – A gízai piramisok rejtélyei

0Shares
0 0

1993-ban döbbenetes új felfedezést tettek, amely arra utalt, hogy még mindig van mit megtudnunk az ókori Egyiptomról.

Ez a feltételezés ráadásul nem valamiféle asztigmatikus régésztől származott, aki beleásta magát a régi korok porába, hanem egy kívülállótól: Robert Bauvaltól, egy belga építészmérnöktől, akinek jó érzéke van a csillagászathoz, és aki észrevette azt az égi összefüggést, amely elkerülte a szakértők figyelmét, mivel ők állandóan csak a földet nézték a lábuk alatt.

Bauval a következőt látta meg: miközben az Orion csillagkép övének három csillaga átszelte a délkört Gízánál, nem egészen egyenes vonalban álltak a déli égbolton. Az alsó két csillag, az Al Nitak és az Al Nilam, tökéletes átlót alkottak, ám a harmadik csillag, a Mintaka, kilógott a megfigyelő szempontjából balra, tehát kelet felé.

Robert Bauval

Érdekes módon, pontosan ilyen tervrajz alapján épült a gízai fennsík három rejtélyes piramisa is. Bauval rájött, hogy a gízai Nekropolisz magaslati képén Hufu Nagy Piramisa foglalja el az Al Atitak helyét, Hafré második piramisa az Al Nilam helyét, ugyanakkor Menkauré harmadik piramisa — amely kívül esik a másik kettő alkotta átlón — igy kiegészíti az első kettőt, hogy a jelek szerint egy hatalmas csillagdiagramot alkossanak.

De valóban ezt jelképezték a gízai piramisok? Bauval későbbi munkája, mellyel a matematikusok és a csillagászok teljes szívből egyetértettek, ezt a gyanút erősítette meg. Bizonyítéka azt mutatta, hogy a három piramis az Orion öv három csillagának hihetetlenül pontos földi térképe, pontosan tükrözi a közöttük lévő szögeket, sőt (egymáshoz viszonyított méretükkel) még az egyes csillagok fényerősségére is utalnak.

Ráadásul ez a térkép kinyúlik északra és délre is, hogy magába foglalja a gízai fennsík további építményeit is — megint csak hibátlan precizitással. A valódi meglepetés azonban, amely Bauval asztronómiai számításaiból kiderült, a következő: azon tény ellenére, hogy a Nagy piramis egyes aspektusai asztronómiai kapcsolatban álltak a piramis korával, a gízai épitményeket egészében úgy rendezték el, hogy az ég képét tükrözzék (amelynek képe az idők során megváltozik a tavaszpont precessziója következtében), de nem úgy, ahogy a IV. dinasztia idején — tehát i. e. 2500 körül – kinézett, hanem úgy, ahogy az i. e. 10 450. év környékén nézhetett ki.

Vajon miféle emberi társadalom lehetett az, amely ennyire régen olyan pontos technológiai ismeretekkel rendelkezett, hogy pontosan meg tudta mérni a csillagok magasságát, és képes volt kiötölni egy annyira ambiciózus és matematikailag olyan pontos tervet, mint a gízai Nekropolisz?

Akadt egy másik kutató is, aki kétségbe vonta az ókori Egyiptom hagyományos kronológiáját, azzal a megalapozott kijelentéssel, hogy kézzelfogható bizonyítékot talált arra vonatkozóan, miszerint a Nílus földjében i. e. 10 000-ben vagy még korábban, egy fejlett civilizáció élt.

Bauval csillagászati adataihoz hasonlóan, ez a bizonyíték mindig is elérhető volt, csakhogy elkerülte a jól képzett egyiptológusok figyelmét. Az az ember, aki mindezt a nyilvánosság elé tárta, John Anthony West amerikai tudós volt, aki szerint a szakértők nem azért nem jöttek rá minderre, mert nem találták meg a bizonyítékokat, hanem igenis megtalálták, csakhogy nem tudták helyesen értelmezni.

West bizonyítékai egyes kulcsfontosságú építményekre összpontosultak, név szerint a gízai Nagy Szfinxre és a Völgytemplomra, illetve a tőlük jóval délebbre található rejtélyes abüdoszi Ozireionra.

John Anthony West

Azt állította, hogy ezek a sivatagi építmények bizonyos tudományosan kétségbevonhatatlan jegyekről árulkodnak, mégpedig arról, hogy kikezdte őket a víz, egy olyan eróziós tényező, melynek csak az utolsó jégkorszakkal együtt járó nyirkos, “csapadékos” periódusban, tehát az I. e. XI. évezredben voltak kitéve megfelelő mennyiségben.

Ennek a rendkívül jellegzetes “csapadék indukálta” eróziónak csak az lehet a magyarázata, hogy az Ozireion, a Szfinx és más hasonlóan érintett épületek csak az i. e. X. évezred előtt épülhettek.

Egy brit nyomozó riporter a következőképpen összegezte a hatást:

„West felér a legrosszabb lidércálommal a tudósok számára, mert hát jön itt valaki, akinek köze nincs az ö kutatási területükhöz, mégis egy alapos, jól átgondolt jól megírt, összefüggően megszerkesztett elmélettel áll elő, amely tele van olyan adattal, melyet nem tudnak megcáfolni, s ezzel kihúzza a szőnyeget a lábuk alól. Mit kezdhetnek hát vele? Nem vesznek róla tudomást. Azt remélik, hogy majdcsak elmúlik… De nem fog elmúlni.”

Az ok, amiért ez az új elmélet semmilyen körülmények között nem fog elenyészni annak ellenére, hogy egyes „kompetens egyiptológusok” mit sem törődtek vele, az, hogy egy másik tudóstársaság a geológusok teljes körű támogatását elnyerte.

Dr. Robert Schoch, a Bostoni Egyetem geológusa, kiemelkedő szerepet játszott Westnek a Szfinx korára vonatkozó becslései igazolásában, és nézeteit támogatta csaknem 300 társa, az Amerikai Geológus Társaság 1992-ben megtartott éves közgyűlésén.

Azóta, gyakran a közvélemény tudta nélkül, csípős nyelvű vita kezd kialakulni a geológusok és az egyiptológusok között. És bár John Westen kívül kevesen készültek fel arra, hogy mi is forog valójában kockán ebben a vitában, az emberi civilizáció evolúciójának elfogadott nézetei a fejük tetejére állhatnak.

West szerint:

“Azt tanították nekünk, hogy az emberi civilizáció egy lineáris folyamat volt, melynek során az ostoba barlanglakóból olyan okos emberek lesznek, mint mi, akik képesek hidrogénbombát és csíkos fogkrémet előállítani. De az a bizonyíték, amely azt igazolja, hogy a Szfinx több ezer évvel idősebb, mint ahogy azt a régészek gondolják, évezredekkel megelőzve még az egyiptomi dinasztikus korszakot is, azt jelenti, hogy kellett lennie valamikor a történelem távoli pontján egy fejlett és magas fokú civilizációnak — úgy, ahogy azt minden legenda meg is erősíti.”

0Shares
0 0
blank
error: