Málta szigetének egyik legismertebb régészeti rejtélye azon különös, vágányszerű vonalak köré fonódik, amelyet a bennszülöttek „kocsinyomok” néven emlegetnek.
Ha valaki csupán felszínesen vet rájuk egy pillantást, valóban könnyen azt hihetné, hogy kocsinyomok. Vagy egykor netán tényleg sínek futottak a földön, s csak utóbb szedték fel őket?
Ez lehetetlen. Miért? Azért, mert a vágányok különböző nyomtávúak. Esetleg mégiscsak kocsinyomokról lenne szó? Talán kéttengelyes szekereket húztak végig a vájatokon?
Ez sem képzelhető el, mivel a kéttengelyes szekérnek, mint ez közismert, négy kereke van. A hátsó pár kerék kisebb ívet rajzol az elsőnél. Ily módon voltaképpen kettős nyommal kellene találkoznunk. Erről pedig szó sincs.
Vagyis egytengelyű kocsik lettek volna? Ezt a feltételezést is nyomban elfeledhetjük, hiszen a nyomtáv változik.
A kocsik gumitengellyel kellett volna hogy föl legyenek szerelve. Ugyanakkor egyesek más elgondolásokkal is előhozakodtak.
Talán bizonyos állatoknak, mondjuk ökröknek, faágakat kötöztek a hátára? Ezek a faágak lent kettéágaztak, s az elágazásra súlyos terheket pakolhattak: például megalitokat azon számos templom építéséhez, amelyekkel napjainkban ezen a csodálatos szigeten találkozhatunk.
Ez az elmélet sem állja azonban meg a helyét. Málta talaja ugyanis mészkőüledékből áll, s ha valóban igaz lenne, hogy az állatok évről évre vonszolták maguk mögött a villaágakat, mígnem azok barázdát vájtak a kőzetbe, akkor mindenekelőtt az állatok patájának nyomát is látnunk kellene, másodsorban pedig a villaágaknak mindenütt egyforma széles barázdát kellett volna vájniuk. Pontosan ez az azonban, ami nem így van.
Esetleg golyók segíthetnének a vágányok titkának megfejtésében? Netán golyókat gurítottak végig a vájatokon, a golyókra pedig deszka került nehezékként? Ez az elképzelés sem állja meg a helyét, hiszen a golyók egészen más alakú mélyedéseket vájtak volna a barázdák alján, mint azok, amelyekkel Máltán találkozhatunk.
Még az is megfordult némelyek fejében, hogy az egész nem valamiféle vízvezeték-rendszerként működött-e, aminek persze megint csak nincs sok értelme: a vájatok hegynek föl, völgybe le vezetnek, s olykor egészen éles kanyarokat vesznek.
Egy utolsó elképzelés: lehetséges lenne, hogy különálló kerekeket toltak a barázdában? Aligha, mert a „sínek” mélysége helyenként eléri a hetvenkét centimétert. Ez azt jelentené, hogy a keréknek a tengelytől számítva legalább hetven centiméter mélyen kellene a vájatban gurulnia.
Na már most, egyes kanyarok olyannyira élesek, hogy egy ennyire mélyen fekvő kerék meg sem moccanna benne.
Így járunk húsz különböző elgondolással — spekuláció valamennyi —, mégsem leljük meg a magyarázatot. Bizonyosra voltaképpen csak egy dolgot vehetünk: a máltai vágányok, a car nits, nem mások, mint egyetlen hatalmas prehisztorikus kérdőjel.
Legújabb feltételezésként egyesek azt adták elő, hogy a Máltát behálózó „sínrendszer” semmi egyébre nem szolgált, mint hogy eljuttassák az irdatlan terheket a sziget harminc megalitikus templomához. Bosszantó, mégis tudomásul kell venni: a vágányok kilométerekre elkerülik a templomokat.
Végül pedig Máltán vannak egyes helyek, ahol a vágánynyom egyenesen vezet lefelé a Földközi-tenger vizébe.
A búvárok nyomába eredtek, s még negyvenkét méteres mélységben is ráakadtak.
Hogyan oldható meg ez a rejtély?
Lesüllyedt volna Málta szigete? Valószínű, hogy nem ez történt.
