A csillagjósok befolyása az ókori uralkodókra, majd később a politikusokra mindig jelentős volt.
A világ első horoszkópját, amit ismerünk, egy uralkodónak, Asszurbanipálnak, Asszíria királyának készítette egy ismeretlen jós a Kr. e. 600-as években. Az egyik első görög horoszkópot Antiochiai Kommagenosz királynak készítették, amikor az Oroszlán csillagképben együtt állt a Merkúr, a Mars és a Hold.
Nem kétséges, hogy az asztrológia kezdettől szoros kapcsolatban állt a mindenkori uralkodókkal, vagyis a politikával. Ezt a tudást az ókorban főleg a királyok érdekében és parancsára használták fel. Egy asztrológusnak igen sokat kellett tanulnia, majd tudnia, mire végre nekifoghatott a horoszkópok készítésének.
Érthető, hogy csak a nagyon gazdagok és az uralkodók tudták kellően megfizetni a munkájukat. Ugyanakkor – nehéz ma elhinni, de így volt – asztrológusnak, csillagokból jövőt jósolónak lenni igen veszélyes foglalkozás volt. A jós nemegyszer halállal lakolt, hol azért, mert hittek a jóslatában, hol azért, mert nem hittek neki.
Vitelius római császár egyszer nagyon megdühödött a csillagjósokra. Mivel rossz sorsot jövendöltek neki, kihirdette, hogy három nap alatt el kell hagyniuk Rómát. A száműzöttek el is mentek, de előtte felírták a város falára, hogy Vitelius három napon belül meg fog halni.
Nem tudni, maga az így kihirdetett jóslat okozta-e (a király esetleg agyvérzést kapott a dühtől?), de tény, hogy Vitelius három napon belül csakugyan elhalálozott! (Így a horoszkópkészítők diadalmasan térhettek vissza az Örök Városba.)
A csillagjósok paradicsoma
Rómának már az alapítása sem ment asztrológia nélkül. Az ókorban egy szentélyt, egy városfalat, egy házat nem emeltek a csillagjósok közreműködése nélkül, ők választották ki a leginkább kedvező időpontot. Így hát nem csoda, hogy a leendő város alapításának időpontját is az első ottani jós, Lucius Firmanus adta meg.
A következő időkben a római császárok a csillagjóslás segítségével szabadultak meg politikai ellenfeleiktől. Volt császár, akit meg kellett győzni, és volt, aki kezdettől nagy híve lett az asztrológiának.
Gaius Octavius az időszámításunk előtti első században csupa jót hallott csillagjósától, Teogenestől. Az nagy színész is lehetett, mert amikor először megpillantotta a császár horoszkópját, a lábaihoz vetette magát: ilyen csodálatos és nemes ember még nem született a világra, mint ő, hiszen a csillagok mindennél világosabban állítják ezt…
A császár annyira örült a hírnek, hogy ez alkalomból pénzt is veretett a Kos csillagképpel az érméken, ebben a jegyben született.
Egy másik császár annyira belehabarodott a csillagjóslásba, hogy udvari költője nagy költeményt írt számára a témáról Astronomica címmel, amely voltaképpen egy szakmunka arról, hogyan kell horoszkópokat készíteni.
A Jézus után pár éwel meghalt Tiberiusnak volt először saját udvari csillagjósa, bizonyos Trasillus. Bár a szenátorok többet — köztük Pituniust és Martiust — halálra ítéltek, a császár jósához nyúlni nem mertek. Trasillus elnyerte az udvari tanácsos címet, főleg azért, mert a császár politikai ellenfeleiről készített horoszkópokból próbálta kideríteni, ki az, aki szeretné őfelségét meggyilkoltatni és a trónjára ülni.
Trasillus fia, Balbius három következő császárnak (Claudius, Néró és Vespasianus) udvari csillagjósa lett. Ő javasolta Nérónak: úgy védheti ki a kedvezőtlen csillagállásokat, ha olyankor több arisztokratát vagy keresztényt kivégeztet.
Az ókorban nem kezdtek háborút, nem kötöttek békét, nem alapítottak birodalmakat a csillagjósok megkérdezése nélkül. Később persze már magánemberek magáncélokra is kértek és kaptak horoszkópokat.
280-ban Berosszosz egy görög szigeten már csillagjósképző iskolát is alapított. Kevesen tudják, hogy jóval korábban a görögöknél még nagyobb tiszteletet kapott ez a tudomány (nem tévedés, annak tartották). Püthagorasz iskolájában a Kr. e. 6. században már tudományként oktatták együtt a számmisztikával és más ezoterikus tanokkal.
A keresztények is átvették volna, kezdetben használták is, de Szent Ágoston számára a csillagjóslás kizárólag a fekete mágiát jelentette, küzdött ellene, és végül a keresztény egyház elfordult e gyakorlattól. Így a „sötét középkor” végéig tartott csöndes haldoklása, aztán az 1100-as években támadt fel újra Európában.
