Képzeljünk el egy közepesen művelt, egyszerű átlagembert, akit egyik pillanatról a másikra valami rendkívüli esemény ér: ötödik típusú találkozás, telepátia, testen kívüli élmény vagy egy földönkívüli lény váratlan látogatása. Bármilyen szokatlan, rendhagyó fordulat, ami kimozdítja a megszokott kerékvágásból.
Vajon hogyan viselkedik ez az ember? Nem szokott hozzá az ilyesmihez, soha életében nem látott még ehhez hasonlót, nem tud róla semmit, nem olvas ilyen dolgokról, és rendszerint gondolkodás nélkül elutasít mindent, ami a saját világán kívül esik. Hogyan éli meg a szokatlan eseményeket?
Megijed. Azt hiszi megőrült. Hallani sem akar az egészről. Összezavarodik. Orvoshoz fordul, nyugtatókat szed. Pszichoanalitikushoz jár, aki csupán vele, személyesen foglalkozik, a jelenséggel nem. A kezelés megnyugtatja, de nem oldja meg a rejtélyt. Egyre nagyobb válságba kerül. Teljesen összeomlik. Olyan elveszettnek érzi magát, mint még soha, és mindenért a jelenséget okolja. Azt, hogy földöntúli lényekkel találkozott vagy idegenek rabolták el, nem tudja elfogadni, hiszen az merő képtelenség. Nem akar beletörődni abba sem, hogy hirtelen minden megváltozott.
Mitévő legyen? Kétségbeesésében halottlátók, umbanda szellemidézők vagy szentek segítségéért folyamodik. Szorongásai enyhülnek, de nem szűnnek meg. Könyvtárba megy, és mindent elolvas, amit a kérdésről talál, konferenciákra, összejövetelekre jár. Most már arra kíváncsi, mi lehet a zűrzavar oka. Innen már nincs megállás: a folyamat önműködővé válik. Öntudatlanul is újabb találkozásokra készül.
Önismereti csoportba jár, és így némi jártasságra tesz szert, hogy megfelelő mederben tudja tartani saját lelki folyamatait. Az élete valamivel kiegyensúlyozottabbá válik, ám mihelyt egy kis lélegzethez jut, azonnal folytatja a keresést, mert a bizonytalanság nem hagyja nyugodni. Önmagával viaskodik. Maga sem hiszi egészen, amit csinál. Megtorpan. Nem tudja, mi vár rá. A jól ismert dolgokba kapaszkodik, nem mer szembenézni az ismeretlennel.
Ez az egyik lehetséges viselkedési mód. Lássuk, mi történne egy másik fajta személyiséggel, aki azonnal fejest ugrik az ismeretlenbe. Minden szellemi képességét, képzelőerejét segítségül hívja. Különös szokásokat vesz fel. Valóságos egyéni szertartásrendet és hiedelemvilágot alakít ki, amiben egyre megszállottabban hisz. Szentül meg van győződve, hogy az abszolút Igazság és Tudás birtokába jutott. Konferenciákat, vitaesteket, tanfolyamokat, összejöveteleket szervez. Az ismeretlen jelenségekről alkotott felfogása megkérdőjelezhetetlen. Minden kérdésre ismeri a választ. Ő a modern misztika megtestesítője. Fáradhatatlanul dolgozik, kutat, közread, nyilvánosság előtt szerepel.
A lelke mélyén azonban gyenge és bizonytalan; sejtelme sincs, mi játszódik le benne valójában, különösen akkor nem, amikor saját elfojtott tudattartalmai tönkreteszik a kapcsolatait, és újra át kell gondolnia az egész életét. Nem akarja feladni. Csakhogy nem tudja, mi van az általa fizikai valóságnak hitt és hirdetett jelenségek mögött. Túl kellene már jutnia ezen a ponton, és helyreállítania az egységet, de ez a feladat emberfeletti erőfeszítéseket igényel. Amíg az általa választott úton halad, csak feleslegesen vesztegeti az idejét. Valamikor talán túllép rajta. De addig még sokat kell várnia.
Érdemes megjegyezni, hogy a kétféle folyamatban van valami közös. Az ember belsejében kétségek és vágyak, félelem és kíváncsiság váltják egymást. A félelem a legrosszabb. Az ember kimondhatatlanul retteg a céltalanságtól, a betegségektől, attól, hogy nem jut sehova. Védekezésül látványos küldetéstudatba menekül: Fontos dolgom van a világban. Ám ha igazán belegondol, elbizonytalanodik. Valóban fontos, amit csinál? Nem tudja. Hittérítés közben a hallgatósága előtt magabiztosságot erőltet magára, de utána egészen elbizonytalanodik. Az ösztönei azt súgják, hogy különleges feladata van. A jövendőmondók is erre biztatják. Hinnie kellene abban, amit legbelül érez, és amit mások is mondanak, de nem könnyű így gondolkodni manapság egy nyugati embernek. Mitévő legyen?
Lelki alkatának és az általa választott iránynak megfelelően különböző hatásoknak van kitéve. Belső kétségei felerősödnek, de nem kap választ a kérdéseire. A félelem egészen megbénítja, és nem találja a kiutat. Nem tudja, mi történik vele pontosan, és merre induljon el. Ám amíg ezt a helyzetet valamennyire is elviselhetőnek találja, nem lép ki belőle.
Akárhogyan viselkedik emberünk, a személyisége mindenképpen átalakul, hiszen ismeretlen, új jelenséggel áll szemben. Lelkialkata és a világról alkotott felfogása pontról pontra megváltozik anélkül, hogy befolyásolni tudná a folyamatot. A külső ingerek szunnyadó ősképeket, ún. archetípusokat és elfojtott tudattartalmakat hoznak felszínre. Kíváncsiság fogja el, kérdések özöne merül fel benne. De választ nem kap, és csak bolyong, bolyong a világban egyre elveszettebben. Néhány apró részeredmény nyújt csak némi vigaszt arra az időre, amíg újra válságba nem kerül. Mégis minden alkalommal azt hiszi, hogy eljutott a végső megoldásig. Ez hajtja előre. Aztán észreveszi, hogy nem csak a személyisége, hanem a teste is apró változásokon megy keresztül. Betegnek érzi magát, orvoshoz fordul, gyógyszereket írat fel.
Nyilvánvaló, hogy azok a belső erők okozzák a testi elváltozásokat, amelyek nem találnak maguknak más csatornát; az egyén azonban, erről mit sem sejtve, külső magyarázatot keres. Az öntudatlanul átalakuló embert a hiányos élettani ismeretei sodorják a kiúttalanságba.
A régebbi korokban még tanították az efféle ismereteket. Az embereknek joguk volt a tévedéshez és a kísérletezéshez, de legalább ismerték a követendő irányt. A fent leírt folyamat azonban túlságosan gyors és erőszakos.
A személyiség összes tulajdonságát egyszerre változtatja meg. Az idegenekkel érintkező csak annyit tud, hogy el kell jutnia valahová, de hogy hová, azt még csak nem is sejti. Végigjárja a beavatási folyamat összes jellegzetes lépcsőfokát, amit a szakirodalomból már az unalomig ismerünk, ő mégis azt hiszi, hogy csak képzelődik, mivel semmi kézzelfoghatót nem tapasztal, csak azt, amit az ösztönei súgnak.
Hogyan lehet elválasztani egymástól a vágyakat, az ösztönös megérzést és a képzelőerőt? Ha elhiszi, amit az ösztönei súgnak, a képzelete túlságosan magával ragadhatja; ha nem hiszi el, akkor egy mélyen benne szunnyadó, létező ősképet helyez ostromzár alá, és megakadályozza, hogy a numinózumról, a természetfölöttiről alkotott képzete a tudatába kerüljön. Vagyis megakadályozza, hogy a személyisége gyorsan és természetes módon fejlődjön.
Mind ez idáig arról volt szó, hogyan élik meg a legtöbben az idegenekkel való első, sorsdöntő találkozást. Ehhez a drámai jelenethez sajátos forgatókönyvre van szükség: vágyakat, álmokat és ősképeket előhívó jelképek egész rendszerére.
Megfigyeléseim során rájöttem, hogy az elbeszélt eseményeket nem valóságos tényként kell értelmezni (a valóság hétköznapi értelmében), hanem szimbolikus történetekként: az áldozatok megrázó élményei, beszámolói olyan rejtett személyiségjegyekről adnak hírt, amelyeket még fejlesztenünk kell ahhoz, hogy a személyiségünk minden felesleges akadály nélkül kiteljesedhessen.
Amikor a történet szót használom, nem csak a másik világgal való találkozás élményére vagy a jelenetben felbukkanó jelképekre és személyekre gondolok, hanem az idegenekkel kapcsolatba került személy teljes hétköznapi életében, munkájában, családi és szerelmi kapcsolataiban stb. szerzett összes tapasztalatára is.
Egymással összefüggő, apró események láncolatáról van szó: harag, félelem, gyűlölet, irigység, becsvágy, büszkeség és sóvárgás nyilvánul meg bennünk, csupa nyugtalanító érzés, ami a békés, kiegyensúlyozott életet rendszerint megakadályozza.
És az idegenek? Üzeneteket küldözgetnek, forgatókönyvekkel, díszletekkel látnak el bennünket, vezetik az események fonalát, de a történet mondanivalóját nekünk kell megfejtenünk, mint bizonyos gyerekeknek szóló színházi előadásokon? És mindezt azért,, hogy a végén fejlettebb személyiséggel, gazdagabb érzelemvilággal, érettebb gondolkodással rendelkezzünk, és így egyszer talán tényleges kapcsolatba léphessünk velük, de legalábbis egészségesebb és kiegyensúlyozottabb módon élhessünk tovább? – Lehetséges.
Az előre elrendezett díszletek mindig az adott személy kultúrájának megfelelő lelki kivetítések keretéül szolgálnak. Mitológiai vagy technikai köntösben megjelenő ábrándképek és ősi alakzatok (archetípusok) törnek felszínre: csakhogy így kivetítve, kinagyítva sokkal látványosabbak és harsányabbak, mint a belső képzelődések vagy emlékképek, és nagyobb feszültséggel rendelkeznek, mint az úgynevezett archetipikus vagy kollektív álmok. Felmerül a kérdés, mennyiben beszélhetünk a személyes és mennyiben a kollektív tudattartalmak felerősödéséről illetve torzulásáról, esetleg mindkettőről egyszerre?
Az archetípusok kulturális mezbe öltözött ősi jelképek. Ám hogyan jelennek meg e jelképek az ufók világában? Ha a forgatókönyv tudományos szereposztást ír elő, akkor az ősi alakzatok nem egy bizonyos kultúra, hanem a modern tudományos elbeszélés, a science fiction jelmezét öltik magukra. Az idegenekkel való találkozás nyilván másként alakul egy kínai, egy afrikai vagy egy brazil személy esetében, mivel eltérő kultúrával rendelkeznek, de amennyiben látomásuk technológiai színezetet nyer, élményeiket árnyalatnyi kulturális különbséggel, de összességében hasonlóan fogják leírni. Talán e modern – kollektív -kulturális köntösbe öltöztetett élmények gyökerei azonosak, és a lelki kivetítések azért hasonlítanak egymásra, mert valódi, érzéki tapasztalatokon alapulnak, és ezek a tapasztalatok törnek utat maguknak személyes és ősrégi archetipikus megnyilvánulásokban?Amennyiben így van, a jelképek a mitológia vagy az egyéni műveltség anyagából egyszerre merítkeznek. A díszlet elrendezését személyes tényezők és célok irányítják.
E kérdésfelvetéssel tanulmányom legfontosabb részéhez érkeztem. Ha a tudományos elemzés útján be tudnánk bizonyítani, hogy a kivetített képek – amennyiben hasonlítanak egymásra – nem csupán a képzelet játékai, hanem külső ingerek hatására jelennek meg, akkor új támpontokat kaphatnánk a képzelet szülte jelenségek, az érzékcsalódások, az idegenekkel való találkozás folyamatának megértéséhez. A hasonlóságok keresése már önmagában is rendkívül fontos nem csak az áldozatok szavahihetősége szempontjából, hanem az ufókutatás számára általában is.
Vajon minek köszönhető a kollektív ősképek tárgyiasult, technikai megjelenési formája: valami új, átmeneti értetlenségnek az ősi kultúrákat illetően vagy a kapcsolatteremtés modern eszközének?
Nem áll szándékomban, hogy a találkozások történetét kizárólag az archetipikus tartalmak felszínre töréseként értelmezzem. Csupán azt szeretném bebizonyítani, hogy az érzéki tapasztalatok is hordozhatnak személyes összetevőket, amelyek tudományos színezetű látomásokban jelennek meg. Az elrablások forgatókönyve látványos és erőszakos: az idegenek „szemmel láthatólag” tudományos vizsgálatokat végeznek a Földön, mintát vesznek az emberek véréből, női petesejteket termékenyítenek meg és távolítanak el; meglehetősen különböznek azoktól a jó szándékú, barátságos lényektől, akikkel mások találkozni szoktak. Mire utalnak e vérfagyasztó történetek, mi az oka annak, hogy e rendkívül fejlett lények oly kezdetleges eszközökkel és módszerekkel élnek?
David Jacobs Secret Life (Titkos élet) című könyvében azt állítja, hogy ezekben a történetekben nyoma sincs az elraboltak személyes élettörténetének. Én sem találtam ilyen nyomokat, az elraboltakra jellemző személyiségvonásokat viszont igen, és olyan jeleket, amelyek az egész emberi fajt érintő folyamat kezdetére utalnak, nem csak fizikai értelemben, hanem a testi és lelki következményekkel egyaránt járó energiafolyamatok szempontjából.
Ha figyelmünket az elrablástörténetekre irányítjuk, és kizárólag valóban megtörtént eseményekként értelmezzük őket, nem igazán jutunk előbbre. Ám, ha az áldozat lelki energiafolyamatait közelebbről megfigyeljük, és nyomon követjük vágyait, gondolatait, ábrándjait, álmait, visszajelzéseit, személyes kapcsolatait, láthatóvá válik számunkra mindaz, ami a személyiségéből az elrablás során jelen volt.
Az idegenekkel való találkozás az áldozat társadalmi környezetére is mindig hatással van. A találkozás forgatókönyve és helyesen megfejtett jelképei segítségével betekintést nyerhetünk az egyén életébe, gondjaiba, és ha az eseményeket nem csak önmagukban értelmezzük, hanem aszerint, hogy milyen céljuk lehet az egyén életében, előre meg tudjuk jósolni az útirányt, amerre a személy tart.
Ha sorra vesszük a találkozások dramaturgiai eszközeit, megállapíthatjuk, hogy a forgatókönyv alapvető eleme a jellemfejlődés. Minden esemény, minden tapasztalat – legyen az örömtelien vagy kellemetlenül megrázó élmény – a szereplő jellemének erősítését szolgálja. Az egyén persze legtöbbször úgy érzi magát, mint egy tétova gyermek, akit ide-oda sodornak az események, vagy mint aki csapdába esett.
Az áldozatoknak általában az az érzése, hogy ők (a földönkívüliek) mindent tudnak az életéről, ráadásul nem csak a múltjáról, hanem a jövőjéről is. „Mintha röntgensugárral világítottak volna át!”
Befejezésül Whitley Strieber Transformation (Átváltozás) című könyvéből idézek:
„Mi a földönkívüliek szerepe – nem az ő szempontjukból, hanem az én szemszögemből? Minden bizonnyal nem azért jelennek meg az életemben, hogy halálra ijesszenek. Más dolguk van: az, hogy fejlődésre ösztönözzenek. Olyan erőteljes, megrázó hatást gyakorolnak rám, hogy a tudatom nyitottabbá válik”
Felhasznált irodalom: Gilda Moura: Transformadores de consciencia UFO – Contacto alienígena című könyve
