Nincs olyan konkrét lelet, ami azt a „majomember” képet támogatná, amelyet a média és az evolucionista tudományos körök folyamatosan sulykolnak a köztudatba.
Ecsettel a kézben az evolucionisták képzeletbeli lényeket hoznak létre, de a tény, hogy ezeknek a rajzoknak egyáltalán nincs megfelelőjük a leletek között, kissé mégis zavarja őket.
Az egyik érdekes módszer, amelyet a probléma áthidalására alkalmaznak az, hogy „legyártják” azokat a leleteket, amelyeket nem találnak. A piltdowni ember, az egyik legnagyobb botrány, ennek a módszernek a tipikus példája.
Piltdowni ember: orángután-állkapocs és emberi koponya
Egy jól ismert orvos és amatőr paleoantropológus, Charles Dawson állt elő a felfedezéssel 1912-ben, hogy egy állkapcsot és egy agykoponya-töredéket talált Piltdownban, Angliában. Bár az állkapocs inkább majoméhoz hasonlított, a fogak és a koponya olyanok voltak, mint egy emberé.
A példányt „piltdowni embernek” nevezték el. Azt állították róla, hogy 500 ezer éves, és több múzeumban az emberi evolúció kétségbevonhatatlan bizonyítékaként állították ki.
Több mint 40 éven keresztül rengeteg tudományos cikket írtak a piltdowni emberről, rekonstrukciókat és rajzokat készítettek, és a leletet az emberi evolúció fontos bizonyítékaként tálalták.
A témáról ötszáznál is több doktori disszertáció született. A híres amerikai paleoantropológus, Henry Fairfield Osborn mondta, amikor 1935-ben meglátogatta a British Museumot: „újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a Természet tele van paradoxonokkal, és hogy ez lenyűgöző lelet a korai emberről.”
1949-ben a British Museum paleontológusa, Kenneth Oakley kipróbálta a leleten a „fluoros vizsgálatnak” nevezett eljárást, amely segítségével a leletek korát lehet megállapítani. Megdöbbentő eredményre jutott.
A teszt során kiderült, hogy a piltdowni ember állkapcsa egyáltalán nem tartalmaz fluort, ami azt jelenti, hogy néhány évnél tovább nem lehetett a földbe temetve. A koponyáról, amelyben csak kevés fluor volt, kiderült, hogy legfeljebb néhány ezer éves.
Az újabb kronológiai vizsgálatok szerint a fogakat az állkapocsban, amely eredetileg egy orangutáné volt, mesterségesen csiszolták le, hogy régebbinek tűnjenek. A csontok mellett talált „primitív eszközök” pedig egyszerű hamisítványok, amelyeket acéleszközökkel élesítettek meg.
Weiner részletes elemzéseinek köszönhetően ez a csalás 1953-ban végérvényesen kiderült. A koponya egy ötszáz évvel korábban élt emberé, az állkapocs pedig egy nemrégiben elpusztult majomé volt!
A fogakat sorba rendezték és bereszelték, hogy az emberi fogakra hasonlítsanak. Majd a darabokat kén-bikromát segítségével színezték be, hogy réginek tűnjenek. De sav hatására ez a színezés eltűnt.
Le Gros Clark, aki benne volt a hamisítást leleplező csapatban, nem tudta elrejteni megdöbbenését, és azt mondta:
„A mesterséges beavatkozás nyomai azonnal szembeszökők voltak. Annyira egyértelműen látszottak, hogy meg is kérdezhetnénk: miként kerülhették el ilyen sokáig mindenkifigyelmét?”
Amikor mindez kiderült, a „piltdowni embert” sietve eltávolították a British Museumból, ahol a korábbi több mint 40 évet töltötte.
A nebraskai ember: disznófog
1922-ben Henry Fairfield Osborn, az Amerikai Természettudományi Múzeum igazgatója bejelentette, hogy Nyugat-Nebraskában, a Kígyó-patak közelében egy pleisztocén korból származó őrlőfogat talált. Ez a fog állítólag ötvözte az ember és a majom fogának jellemzőit.
Átfogó tudományos vita bontakozott ki, amelyben egyesek a Pithecanthropus erectus, mások a mai emberhez közelebb álló ős fogának tartották a leletet. A heves vitát kiváltó lelet a „nebraskai ember” nevet kapta.
Rögtön kapott „tudományos” elnevezést is: „Hesperopithecus haroldcooki”. Számos szaktekintély támogatta Osbornt. Ennek az egyetlen fognak az alapján megrajzolták a nebraskai ember fejének és testének rekonstrukcióját.
Sőt, a nebraskai embert még felesége és gyermekei társaságában, teljes családi körben is ábrázolták. És ez mind egyetlen fogból bontakozott ki.
Az evolucionista körök olyan mértékben elismerték ennek a „kísértetnek” a létezését, hogy amikor egy kutató, William Bryan felemelte a szavát az ellen, hogy ilyen önkényes következtetéseket vonjanak le egyetlen fogból, számos durva kritikát kapott.
1927-ben a csontváz további részeit is megtalálták. Az újonnan felfedezett leletek szerint a fog nem emberé és nem is majomé volt. Rájöttek, hogy egy kihalt amerikai vaddisznófaj, a Prosthennops fogáról volt szó.
William Gregory „Hesperopithecus: „Úgy tűnik, nem ember, és nem is majom” címen írt cikket a Science folyóiratba, amelyben bejelentette a tévedést. A „nebraskai emberről” és családjáról készült rajzokat sürgősen eltávolították az evolúciós szakirodalomból.
Ota Benga: az afrikai a ketrecben
Miután Darwin Az ember származása című könyvében felvetette az elméletet,hogy az ember majomszerű élőlényekből fejlődött ki, elkezdett leleteket keresni, amelyek alátámaszthatták volna ezt a kijelentést.
Egyes evolucionista tudósok azonban azt is hitték, hogy a „félig ember, félig majom” teremtmények nemcsak a régészeti leletek között, hanem a világ távoli tájain még elevenen is megtalálhatók.
A huszadik század elején az „élő átmeneti alakok” keresése sajnálatos eseményekhez vezetett, amelyek közül a legkegyetlenebb az Ota Benga nevű pigmeusé volt. Ota Bengát 1904-ben ejtette fogságba Samuel Verner evolucionista kutató Kongóban.
Ota Benga neve a saját nyelvén azt jelenti, jó barát. Felesége és két gyereke volt. Láncra verve, ketrecben szállították az USA-ba, ahol az evolucionista tudósok a majmok között állították ki őt a St. Louis-i Világkiállításon, mint „az emberhez legközelebbi átmeneti alakot”.
Két évvel később a bronxi állatkertbe vitték, ahol „az ember ősei” között került bemutatásra, néhány csimpánz, a Dinah nevű gorilla és a Dohung nevű orangután társaságában.
Az állatkert evolucionista igazgatója, dr. William T. Hornaday hosszan beszélt arról, milyen büszke rá, hogy az ő állatkertjének tulajdonában van ez az egyedülálló „átmeneti alak”, és a ketrecbe zárt Ota Bengát közönséges vadállatként kezelte. Ota Benga végül nem bírta tovább a bánásmódot és a körülményeket,és öngyilkosságot követett el.
Piltdowni ember, nebraskai ember, Ota Benga. Ezek a botrányos események mind azt bizonyítják, hogy az evolucionista tudósok nem haboznak felhasználni bármilyen módszert, hogy az elméletüket bizonyítsák.
Ha ennek tudatában vizsgáljuk az „emberi evolúció” mítoszának állítólagos bizonyítékait, szintén hasonló helyzettel állunk szemben: teljesen valótlan történet és egy sereg önkéntes, aki mindent képes megtenni azért, hogy ezt a történetet alátámassza.
Felhasznált irodalom: Adnan Oktar:Evolution Deceit című munkája
