A modern irodalom klasszikusa, Sartre, egy rendkívüli lehetőséget (chance) vázol fel egyik művében*: Két nagyon különböző ember, Pierre, a lázadó, és Éva, a rendőrtiszt-feleség és társasági dáma, ugyanaabban az órában és hasonló körülmények között hal meg. Az érzékeinken túli világban megismerkednek.
Szerelmesek lesznek egymásba, és arra a meggyőződésre jutnak, hogy egymásnak voltak teremtve és csupán valami tévedésen múlott, hogy az életben nem találkoztak össze.
Megkapják a továbbélés lehetőségét, azzal a feltétellel, hogy új életük első huszonnégy órájában korlátlanul megbíznak egymásban és feltétel nélkül fogják szeretni egymást.
Kiderül azonban, hogy mindkettőjüket köti az a homályos helyzet, amelyben az életet elhagyták, annyira, hogy képtelenek a megkívánt teljességgel létezni egymás számára. Nem tudnak élni a lehetőségükkel. Az idő lejár – „Les jeux sont faits”. A játéknak vége.
Mi mindnyájan megállapodást kötöttünk valakikkel az életünkről, de – más okból mint Sartre hősei -nem vehetjük fel az élet fonalát ott, ahol elszakadt, hanem újból meg kell találnunk egymást.
És mivel ez az újra-megtalálás nem lehet testi, fizikai ráismerés, és mert az új testtel új agyat is kaptunk, amely végül is a tudat és az emlékezés székhelye,
lelkünkkel kell közelednünk egymáshoz, lelkeink ismerik fel újra egymást.
És a játék, amelyet életnek nevezünk, kezdődik elölről. Miért van ez így?
Érintkezés a múlt szellemével
Minél kevésbé vagyunk közömbösek ebben a „játékban” valaki iránt – függetlenül attól, hogy érzelmeink ingája melyik oldalra leng -, mindannyiszor annál biztosabbak lehetünk abban, hogy egy olyan időből ismerjük őt, amikor még mindketten más fizikai testben léteztünk.
Az ilyen „karmikus újratalálkozásoknak” pedig – ahogy ezt az ezoterikában nevezik – mindig a szeretet a célja. Honnan tudhatjuk ezt? A fizikából. A kémiából.
Az ember a szellem, a lélek és a test bölcs összekapcsolása – és éppen ebben a sorrendben. Kezdetben van a szellem, amely a lélek mint közvetítő révén összekapcsolódik a kémiával, tehát egy testtel.
Testünk önmagában nem volna életképes, és akkor pedig, amikor a szellem a testet megint egyszer végérvényesen elhagyja, a test haláláról beszélhetünk- de nem az egész emberéről, akinek szelleme tovább él, mert:
A szellem hordozója az elektron, amelynek élettartama határtalan.
A francia fizikus, Jean E. Charon Az anyag szelleme című tudományos igényű munkájában kimutatja: „ (az elektron) egy valóságos mikrouniverzumot alkot; ideje ciklikus, ez teszi lehetővé számára,hogy minden elmúlt állapotot… újra megtaláljon.”
Ez pedig azt jelenti: Szellemünk léte örök. Ciklikusan, azaz szabályos időközökben „inkarnálódva” szellemünk elmúlt állapotokat keres fel.
Miképpen teszi ezt? Kémia, vagyis testiség által. Mert „a kémia az elektroneloszlás okaival és okozataival… foglalkozik”*.
Ez pedig azt jelenti:
Az elektron hordozója a szellem, és az elektron, amelynek életképessége határtalan, bizonyos ciklusokban felhasznál egy, a maga életképességében behatárolt testet, mely test kémiai előfeltétele az elektronok „karmikus” eloszlásának, az emberi kommunikációnak.
Miért teszi ezt a szellem? A szeretet miatt.
Az elektronnak négy tulajdonsága van: reflexió, megismerés, szeretet, cselekvés. Charon erről azt mondja:
„A reflexiós folyamat egy elektrontérben feltételezi, hogy emlékezni lehet a külső környezetről szerzett tapasztalatra. – Egy analóg helyzet újrafelismerésétől stimulálva … az elektrontér „emlékezni” fog, és ugyanazt a folyamatot fogja elindítani, amelyet az első hasonló tapasztalat idején regisztrált.”
Figyeljünk közben a sorrendre:
- Reflexió
- Felismerés
- Szeretet
- Cselekvés
Emlékezni – felismerni – szeretni – cselekedni.
Még egyszer: a karma „cselekvést” jelent. Ez pedig azt jelenti: szeretetben cselekedni.
Charon a szeretetet fizikailag úgy értelmezi, hogy az „két szomszédos elektron fotonjainak kicserélődése”.
Ez pedig azt jelenti: A szeretet a fotonok – leegyszerűsítve: két Én „emlékezetének” – cseréje; mert a szellem az Én hordozója. Ezek szerint szellemünk halhatatlanságának talán a szeretet az értelme. A téma népszerűtudományos feldolgozása Charon Halál, hol a fullánkod? című műve, amelyben ez olvasható:
„Szeretetteli kapcsolat esetén a külvilágból érkező ingerekre a két szellem egymást kiegészülő válaszokat ad. Mivel a barátság és a szerelem hasonló folyamat (lelkek közötti közvetlen kommunikáció) az átmenet mindkét irányban folyamatos.”
Íme, látjuk: A karmikus újratalálkozásokat a lelkek akarják, mégpedig egy meghatározott időpontban, azzal a határozott szándékkal, hogy „szeretetet cseréljenek”.
Ellenségeskedésből így lesz egy napon barátság, ésa barátságból szerelem. A szellem ennek tudatában van és biztos benne a kezdettől az örökkévalóságig.
Örökké a tiéd?
Létezik a fizikában, – amely mint az előbbiekben is láttuk, nagy szolgálatokat tett már az ezoterikának -egy gyakran emlegetett és sohasem idézett elv, az „energiamegmaradás elve”; eszerint semmilyen erő nem vész el, csak átalakul.
Idézem:
„Minden fizikai jelenséghez hozzárendelhető egy skaláris (irány nélküli) energiamennyiség úgy, hogy az összes energia összege az időben nem változik, noha részecskéi és mezői mozognak és változnak.”*
Mit jelent ez a partnerkapcsolat szempontjából? A szellem tárolja az energiákat, amelyeket mi szeretetnek hívunk, illetve elváláskor ezt a szeretetetenergiákká alakítja át, amelyeket a ciklikus, emlékező és felismerő szellem „más feltételek között” – mert a részecskék és mezők mozognak és változnak – újra meg fog találni” – és ezt akarja is.
Reinkarnációs szempontból viszont ez jelentheti azt, hogy egy szerelmespárból az idő „körbeforgásában” két jó barát lesz (hiszen az átmenet mindkét irányban folyamatos, miként ezt Charontól tudjuk), vagy barátok testvérekként születnek újjá, netán ellenségek barátokként…. De hát miért kell mégis elválni, ha a kozmikus emlékezet oly okosan és szeretetteljesen elrendezett mindent?
Amíg testet öltött emberek vagyunk, és testünkben kémiai folyamatok zajlanak, addig a kémia törvényeinek engedelmeskedünk.
Nos, a kémiában ezeket a gyűrű formában elrendezett kapcsolódásokat jellemzően „ciklikus kapcsolatoknak” nevezik. És itt bezárul a kör: a kapcsolatoknak – és így nevezik a partneri viszonyt is – bizonyos körforgása van (ciklus = görögül kyklos, „kör”).
Meglehet, csalódottak vagyunk, amikor a Prédikátor könyvében (3,1) ezt olvassuk: „Mindennek rendelt ideje van”. De nincs-e valami vigasztaló abban, hogy a párok gyűrűt, azaz egy „kört” viselnek ujjukon, mely „kapcsolatuk zártságának” szimbóluma? És ha újabb életciklus kezdődik majd kettejük számára, akkor újra be fognak lépni ebbe a „körbe”.
Ha két ember elválik egymástól (mert el kell válniuk),ez annak a jele, hogy új ciklus kezdődik, vagy pontosabban: akar kezdődni. Általában ragaszkodunk ahhoz, amit megszoktunk, szívesen kitartunk a szokásaink mellett, vagyis amellett, „amit már elsajátítottunk”.
Az elsajátítás azonban nem jelent tulajdont. Ha valóban szeretünk valakit, akkor hagyjuk, hogy elmenjen tőlünk, tiszteletben tartjuk szabadságát, tudjuk, hogy ő önmagáé és nem a miénk. És képesek vagyunk szenvedés nélkül belépni egy új ciklusba.
Így helyes és ezért így is kell lennie: ha elhagy valaki, akinek hosszú összetartozásunk idején a boldogságát kívántam, továbbra is ezt kell kívánnom neki, akkor is, ha nyilvánvalóan nem tartozom többé hozzá.
Vajon hogyan vélekedtem volna akkor, ha boldogság-kívánságaim pusztán Énemtől függtek volna? Bár olykor két ember szemlátomást egymásnak van teremtve, ez a tény semmit sem mond arról, mennyi időt kell együtt eltölteniük; semmit sem mond az egymással töltött időről, ha teljesítették azt a feladatot, amiért „újra megtalálták” egymást, „elkezdhetnek egy új időt”; elkezdhetik, de nem feltétlenül kell ezt tenniük.
* Sartre, Jean-Paul: Les jeux sont fait. Nagel, 1947.
* Brockhaus Lexikon, 3. kötet. Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1986.
* Kleine Enzyklopädie Atom- und Kernphysik. Deutsch, Thun-Frankfurt, 1983.
