Az asszaszinok nevű fanatikus iszlám szekta, mely diktatórikus, piramisszerkezetű parancsuralmi rendszert épített ki (amit minden későbbi titkos társaság átvett), oly hírhedt volt, hogy nevük még ma is egyet jelent a terrorral és az erőszakos halállal.
A név állítólag a kannabiszból készült kábítószer, a hasis nevéből ered, amit a gyilkolásra készülő szektatagok szívtak. A szekta gyilkosait, akiket arra tanítottak, hogy a gyilkolás vallási kötelesség, „hassaszin” néven emlegették, ami arabul hasist szívót jelent, s ez a szó változott később „assza-szin”-ra. Így vette át az angol is; angolul az „assassin” mindmáig orgyilkost, gyilkost jelent.
Ez ugyanakkor csak a szó „hivatalos” eredete; Daraul és mások szerint valószínűbb, hogy az asszaszin az arab „asszasszín” szóból ered, ami pedig „titkok őrzői”-t jelent.
A szekta alapítója, Haszán bin Szabáh iskolatársa volt Omár Chájjám perzsa koszorús költőnek és Nizam ul Mulknak, akiből később Perzsia török szultánjának fővezírje lett. Neki is megvoltak a saját őrizni való titkai. Khajjámtól ezoterikus tudást kapott, Mulktól pedig királyi privilégiumokat.
Miután sikkasztási botrányba keveredett, Haszánnak Perzsiából Egyiptomba kellett menekülnie, ahol olyan ősi titkokba avatták be, mint például a héber Kabbala mélyreható ismerete.
Egyiptomi tartózkodása alatt tervezhette meg Haszán az asszaszin szektát, miközben a Dar ul Hikmat („A tudás háza”), másnéven a Kairói Nagypáholy felépítését és tevékenységét tanulmányozta. Ez a páholy olyan ősi tudás és bölcsesség tárháza volt, ami Ádám, Noé, Ábrahám és Mózes idejéből származott.
Webster szerint a páholy tagjai fejlesztették ki azt a technikát, amit évszázadokkal később Weishaupt használt az illuminátusok megszervezéséhez. Szintén ebből a páholyból ered a Rosanija, azaz a Megvilágosodottak kultusza, amely Bajezid Anszari vezetése alatt nagy rettegést keltett az afganisztáni hatóságok körében a XVI. században.
A történetüket Mohamed prófétáig visszavezető asszaszin csoport Hákim egyiptomi kalifa és őse, Fatima (Mohamed próféta leánya) szektáiból, valamint a batini és a síita iszlám szektákból alakult ki.
Kr. u. 872-ben egy bizonyos Abdullah ibn Maimun [nem azonos a jóval később élt Maimonidésszel] megalapította a batinik szektáját, ami az első lépés volt az asszaszinok megjelenéséhez vezető úton.
A meggyőződéses materialista Abdullah jártas lett a gnoszticizmusban, és idővel eltökélte, hogy minden szervezett vallást eltöröl, beleértve az iszmá’ilitákat is, akikhez ő maga is tartozott. Hogy mindezt véghezvigye, Abdullah kénytelen volt buzgó iszmá’ilitának mutatkozni.
Az iszmá’iliták [nincs közük az izmaelitákhoz] meggyőződése volt, hogy ők Iszmáélnek, Ábrahám héber pátriárka egyiptomi szolgálójától, Hágártól született fiának a leszármazottai. Ez is mutatja az izraeliták és közel-keleti szomszédaik történelmének egybefonódását.
Webster idéz egy korábbi kutatót, Reinhart Dozyt, aki szerint Abdullah egy kiterjedt titkos társaság megalapításának szentelte magát, mely szabadgondolkodókból és bigottakból áll s célja mindenféle vallás befeketíté-se és megsemmisítése.
Körülményes beavatási szertartások sora után „feltárta nekik a végső rejtélyt és elárulta, hogy az imámok [szellemi vezetők], a vallások és az erkölcs mind nem más, mint csalás, ámítás és képtelenség”.
Másik célja az volt, hogy megbuktassa a fennálló rendszereket, hogy ő vehesse át a hatalmat, eleinte ravaszsággal, majd erőszakkal. A tömegekről megvetéssel beszélt; a hiszékenyeket csodáknak beállított varázslatos mutatványokkal nyerte meg, a vallási vezetőket színlelt áhítatossággal, a misztikusokat pedig az ősi rejtélyekről tartott hosszas eszmefuttatásaival.
Óriási képmutatásának köszönhetően „különböző hitű emberek sokasága fáradozott együtt egy olyan cél érdekében, amit csak néhányuk ismert”. Az iszmá’iliták közötti, évekig tartó hitviták után Abdullah követői másokkal együtt létrehozták a „bölcsesség társaságait”, amelyekből 1004-ben megalakult a Kairói Nagypáholy, ahol igazi fanatikusokat faragtak az emberekből. A későbbi drúz szekta is itt kapott erőre.
A drúzok nyilvánvalóan továbbvitték Abdullah képmutató módszereit: egyszerre vallották magukat muzulmánnak és kereszténynek. Olyan azonosító jeleket használtak, amik ma is megtalálhatók a szabadkőművesség Nagy Keleti ágában. Mint minden titkos társaság esetében, a tagok nagy része itt is egyszerűen buzgó hívő volt, a felső vezetésnek azonban rejtett céljai voltak.
Haszán a drúzok vezette Kairói Nagypáholyban leste el a saját társaságában alkalmazott módszereket. Haszán gyilkos vallási kultusza 1094 körül jött létre, amikor perzsa szövetségeseivel Iránban, a Kaszpi-tengernél bevették Alamut hegyi erődjét. Megalapította saját iszmá’ilita síita szektáját, mely asszaszin néven vált ismertté.
Haszán saját magát nagy szellemi vezetőnek kiáltotta ki, ugyanakkor gyilkos erőszakkal fenntartott személyi kultuszt épített ki maga körül. Webster így írt erről: „ végső cél néhány hatalomvágyó ember uralkodásának megvalósítása volt a vallás és az áhítatosság köntösébe bújtatva, a módszer pedig, amivel mindezt végre kívánták hajtani, az ellenállók nagyüzemi méretű legyilkolása volt”.
A magasabb szintű beavatottaknak megtanították az asszaszinok titkos tanait, melyek közül az egyik így szólt: „Semmi nem igaz és mindent szabad”. Egy másik titok az volt, hogy csak egy Isten létezik és a teremtésben minden, az emberiség is, egy egyetemes egész része. Ez a gondolat egybevág Einstein egységes térelméletével, amit a tudósok ma is komolyan tanulmányoznak. Végül az az asszaszin dogma, miszerint a cél szentesíti az eszközt, akár az előfutára is lehetett ugyanezen filozófiának, mely az „illuminizált” szabadkőművességbe is átment.
Haszán toborzási módszere annyira különleges volt, hogy akár alaptalan mondának is hihetnénk. Számos forrás szerint – Marco Polo írásait is beleértve, aki arrafelé is járt utazásai során – Haszán talált egy eldugott völgyet, melyet csodás palotákkal és egzotikus állatokban bővelkedő mesés kertekkel épített tele, és gyönyörű nőkkel népesített be.
Idegen férfiak bukkantak fel a környékbeli kocsmákban, és összeismerkedtek a helyi fiatalemberekkel. A fiatalemberek másnap kábítószer okozta bódulatukból felébredve olyan káprázatos fényűzés közepette találták magukat, hogy azt hitték, ez csak az ígéret szerinti paradicsom lehet. Miután néhány napig minden képzeletet felülmúló körülmények közt éltek, az újoncokat ismét elkábították, és legközelebb megint a hétköznapok szürke világában ébredtek fel.
Miután mindezt párszor átélték, Haszánnak nem okozott gondot, hogy megnyerje hűségüket: megígérte nekik, hogy gyilkos munkájuk jutalmául örökre visszajuttatja őket a „paradicsomba”. Az örök mennyország ígéretétől elkápráztatott, agymosott kecskepásztorok igen buzgó katonáknak bizonyultak, olyannyira, hogy ha kellett, önmagukat is feláldozták. Haszán, aki nagymesternek, vagy sejkh al dzsebelnek nevezte magát, fennsíkra épült erődjéből irányította e korai maffiavállalkozást, s elnyerte „ hegy véne” címet, mely rettegéssel töltötte el a környékbelieket.
Az asszaszinok hatalma annyira megnövekedett, hogy a XII. század közepén már Perzsia és Irak egész területén végighúzódó erődítménylánccal büszkélkedhettek. Befolyásuk még az indiai thungisták titkos társaságára is kiterjedhetett, akik az asszaszinokéhoz hasonló azonosító jelek segítségével ismerték fel egymást.
Haszán, mint nagymester, megalkotta az inasok, legények és mesterek rendszerét, melyet a későbbi szabadkőműves fokozatokkal állíthatunk párhuzamba. Mackey, a szabadkőműves történész elismerte, hogy az asszaszinok, „akiknek a templomosokkal való kapcsolata történelmileg bizonyított, befolyásolhatták a rendet azáltal, hogy közreműködtek vagy legalább ihlető forrásként szolgáltak egyik-másik ezoterikus tan és szertartás kialakításában”.
Daraul idézi Syed Ameer Ali orientalista szerzőt, aki szerint „ keresztes lovagok az iszmá’ilitáktól vették át azt az eszmét, ami az összes európai vallási és világi titkos társaság megalakulásához vezetett […]. A templomosok mutatják a legnagyobb hasonlóságot a keleti iszmá’ilitákkal, különösen nagymesterekből, főperjelekből és vallási fanatikusokból álló rendszerük, valamint beavatási fokozataik miatt”.
Több beszámoló is összefüggésbe hozza a templomosokat és az asszaszinokat a keresztes hadjáratok során közösen végrehajtott hadműveletek kapcsán, többek között a Balduin jeruzsálemi király által vezetett, Damaszkusz elleni 1129-es támadásban. Egy XVIII. századi szerző azon sajnálkozott, hogy a templomosok „képesek voltak szövetségre lépni azzal a szörnyűséges és vérszomjas herceggel, akit a hegy vénének, az Asszaszinok Hercegének neveztek”.
„Akik azt hiszik, hogy az asszaszinok fanatikus muzulmánok voltak, s ezért nem léptek volna szövetségre ‘hitetlenekkel’, azokat hadd emlékeztessük, hogy számukra egyedül csak a hegy vénének lehetett igaza, és így a szaracénok, akik Allah nevében szent háborút vívtak a keresztesek ellen, ugyanannyit értek a szemükben, mint bárki más, aki nem fogadta el az asszaszin tanokat” – jegyezte meg Daraul.
Nem sokkal a damaszkuszi támadás előtt Balduin megállapodást kötött az asszaszinokkal, akik közül sokan éltek a város falain belül. Ennek az „ötödik hadoszlopnak” a segítségével könnyen elfoglalták volna a várost; segítségükért cserébe a szekta Tirusz városára számíthatott. Az összeesküvésre azonban fény derült, és a városlakók minden damaszkuszi asszaszint elfogtak és meglincseltek.
Payens nagymesternek és templomos követőinek Európából való visszatérésén felbuzdulva Balduin úgy döntött, hogy most már nyílt támadást indít a város ellen, de súlyos vereséget szenvedett.
E csata és más későbbi hadműveletek mindenesetre lehetőséget adhattak a templomosoknak és az asszaszinoknak, hogy megosszák egymással ősi ezoterikus tudásukat és katonai hírszerzésük fontos értesüléseit, annál is inkább, mivel a feljegyzések szerint az asszaszinok mélyen beépültek a muzulmán felső vezetésbe.
„A templomosok időről időre baráti megállapodásokat és feltételes egyezményeket kötöttek az asszaszinokkal – erősítette meg Mackey -[…], s éppen ezért könnyen feltehetjük, hogy amikor éppen nem dúlt háború, baráti üdvözleteket váltottak, rendszeresen találkoztak és tanácskozásokat folytattak”.
Az asszaszinok gyilkos természete okozta végül a vesztüket. Haszánt, a hegy vénét saját fia, Mohammed gyilkolta meg, akit viszont szintén a saját fia mérgezett meg, miután megtudta, hogy Mohammed meg akarja ölni.
1250-re a benyomuló mongol hordák az utolsó asszaszin erődöt is bevették, ezzel gyakorlatilag felszámolva a rendet. Ugyanakkor kutatók szerint kisebb asszaszin csoportok ma is élnek a Közel-Keleten.
Felhasznált irodalom: Jim Marrs – Titkos uralom
