Margaret A. Murray kimutatta, hogy a középkori boszorkányság egy jól szervezett, titkos, őskori eredetű mágikus termékenységkultusz volt, amit csak a középkor végén és az újkor elején tudott tökéletes illegalitásba kényszeríteni az egyeduralomra törő kereszténység.
Szarvakat viselő pogány isten
A kultusz középpontjában egy szarvakat (a legősibb ábrázolásokon agancsokat) viselő, néha több arccal ábrázolt isten állt, akit a keresztények rosszhiszeműen az ördöggel azonosítottak. Ezt az ősi európai természet- és termékenységistent, akinek tisztelete az ókorban különösen a kelták körében volt elterjedve, a rómaiak egyszerűen csak Cernunnosnak, „szarvakat viselő”-nek nevezték.
A középkori Angliában ugyanez az agancsos pogány isten egy közismert erdei szellem, „Herne a vadász” képében élt tovább a nép emlékezetében. Ez az isten elsősorban a természet örök körforgását, a növényzet évenként ismétlődő pusztulását és újjászületését jelképezte, s közeli rokonságban állt a Földközi-tenger körül élő népek meghaló és feltámadó gabonaisteneivel. A periodikusan ismétlődő elmúlásra és megújulásra utalnak az isten agancsai is, melyek minden évben lehullnak, majd újranőnek.
A kultusznak mindig volt egy szakrális vezetője, akit az isten megtestesülésének tekintettek. A kereszténység uralomra jutása után ilyen „álcázott” szent király (vagy annak helyettese) volt többek William Rufus (Hódító Vilmos fia), Thomas á Becket, Giles de Rais és Jeanne d’Arc. Önként vállalt és dramatizált haláluk pedig a rituális királygyilkosság ősi szokásának értelmében biztosította a világ megújulását, a természet (és az isten) újjászületését, a gazdag termést és a jólétet, valamint a saját halhatatlanságukat.
Az egyház kémkedése
A középkor folyamán a megerősödő kereszténység és a megszilárduló feudalizmus fokozódó intoleranciájának hatására a kultusz lassanként egyre titkosabbá vált, s követői zárt csoportokba tömörülve folytatták tevékenységüket.
Ezek a laza szervezetet alkotó csoportok, melyek a Brit-szigeteken a coven nevet viselték, mindig tizenhárom tagból álltak. A coven vezetője a szarvakat viselő istent képviselte, és az összejöveteleken gyakran öltött állatbőrökből készített ruhát, állatfejet utánzó, és szarvakkal díszített maszkot – ez volt az oka annak, hogy az egyház kémei azt hitték, maga az ördög irányítja a tiszteletére rendezett szertartásokat.
A boszorkányok vallásának ősi voltát számos kőkori barlangfestmény is bizonyítja. A franciaországi Trois Fréres-barlang egyik képén például egy szarvasnak álcázott sámán látható, aki Murray szerint minden bizonnyal az agancsos istent képviselte a mágikus szertartások során.
A spanyolországi Cogul barlangjában található képen pedig kilenc asszony táncol egy apró termetű férfi körül, aki valószínűleg az isten nemzőerejét testesíti meg.
Az utóbbi festmény sokak szerint összecseng azzal a hagyománnyal, hogy a kultusz első gyakorlói, őrzői és továbbadói Európa kistermetű őslakói voltak, akiket az árja hódítók fokozatosan visszaszorítottak a kontinens nehezen megközelíthető helyeire, elsősorban az akkor még nagy kiterjedésű erdőségekbe.
Murray professzor úgy véli, hogy ezek az „illegalitásba” kényszerített őslakók állnak azoknak a közismert európai népmeséknek a hátterében, melyek az erdők sűrűjében és a föld mélyén élő, mágikus tudást birtokló törpékről és tündérekről szólnak. A modern okkultisták egy része ráadásul azon a véleményen van, hogy a kelta druidák és a boszorkányok apró termetű, mágikus erejű tanítómesterei a pusztulásra ítélt kontinensről, Atlantiszról menekültek a Brit-szigetekre és Nyugat-Európába. Vagyis a boszorkányok vallása és mágiája végső soron erről a tengerbe merült legendás földről származik.
Mocskos rágalmak, kegyetlen kínvallatások
Margaret Murray boszorkányságról szóló elméletének a kortársak körében sok elszánt ellensége volt, de jócskán akadtak lelkes hívei is. Ez utóbbiak közé tartozott Gerald B. Gardner (1884-1964), a modern boszorkányság voltaképpeni megteremtője.
Gardner 1939-ben a délangliai New Forestben megismerkedett egy Dorothy Clutterbuck nevű idős hölggyel, aki, miután megtudta, hogy Gardner élénken érdeklődik az ősi hit iránt, elárulta neki, hogy ő egy titkos coven papnője, vagyis egy igazi boszorkány.
Nem sokkal ezután Gardner csatlakozott a New Forest-i covenhez, és elnyerte az első fokú beavatást, így most már közelről tanulmányozhatta az igazi boszorkányság több ezer éves szertartásait és jótékony célú varázslatait. Hamarosan arra is engedélyt kapott, hogy lemásolja magának az Árnyak könyvét (Book of Shadows), ezt az ősi eredetű szöveggyűjteményt, mely az üldözött boszorkányok titkos tanításait őrizte évszázadokon át.
Gardner szerint New Forest boszorkányai megszakítás nélküli folytatói az ősi termékenységkultusznak, és természetesen fehér boszorkányok, akik csak fehér mágiát űznek, vagyis kizárólag a közösség jóléte érdekében folytatják áldásos tevékenységüket; ami igen dicséretes dolog, ha figyelembe vesszük az ellenük és hittársaik ellen folytatott több évszázados totális háborút, mely a legmocskosabb rágalmaktól kezdve a legszörnyűbb módokon lefolytatott kínvallatásokon keresztül a legkegyetlenebb kivégzésekig terjedt.
New Forest boszorkányai kollektíven kifejtett mágikus erejük segítségével a XVI. században hozzájárultak a spanyol Armada szétszórásához és a spanyol invázió megakadályozásához.
Később a Napóleon elleni háború idején a francia partraszállás meghiúsítására használták fel mágikus hatalmukat, de ugyanezt megtették akkor is, amikor a második világháborúban a németek indítottak támadást Anglia ellen.
XX. századi okkultizmus
1954-ben New Forest boszorkányainak beleegyezésével Gardner megjelentette a Book of Shadows alapján írt Witchcraft Today (Jelenkori boszorkányság) című Könyvét, s ezzel elindította az okkultizmus huszadik századi történetének legjelentősebb mozgalmát, a Wicca kultuszt, vagyis a sok ezer éves alapokon nyugvó modern boszorkányságot.
A könyv megjelenése után Gardner százával kapta a leveleket azoktól az olvasóktól, akik szerettek volna közelebbi kapcsolatba kerülni az élő boszorkánysággal, és az érdeklődőkből hamarosan létrehozta saját covenjét. Az általa beavatott boszorkányok újabb coveneket alapítottak, és manapság már több ezerre tehető a boszorkánytársaságok száma a nyugati világban.
Időközben az eredeti Murray-féle koncepció is némi változáson ment át, és a szarvakat viselő isten, valamint az őt képviselő főpap vagy mágus vezető szerepét legtöbb covenben átvette a háromarcú holdistennő és az őt megszemélyesítő főpapnő vagy boszorkánykirálynő.
Ennek a változásnak az egyik elindítója maga Gardner volt, aki, felismerve a kibontakozó Wicca mozgalom erősen feminin jellegét, egyre inkább előtérbe helyezte a női princípium tiszteletét. Az Árnyak könyve mind a mai napig a Wicca egyik szent könyve, bár a benne foglaltak rég elvesztették titkos tanítás jellegüket, főleg azután, hogy a szöveg különféle változatai nyomtatásban is megjelentek.
Ma már egészen bizonyos, hogy e gyűjtemény jó része új keletű, a kérdés csupán az, van-e benne akár egyetlen sor is, ami hitelesnek tekinthető. Ezzel kapcsolatban a mai boszorkányok nagy része hasonló állásponton van, mint Janet és Stewart Farrar, Írország vezető boszorkányai, akik úgy vélik, hogy a New Forest-i coven által használt és számtalanszor lemásolt ősi eredetű szöveg olyan hézagos, régies és érthetetlen volt, hogy szinte már használhatatlanná vált, ezért kényszerült Gardner arra, hogy megfoltozza, kiegészítse és felújítsa. Ebben a munkájában elsősorban Margaret Murray fentebb ismertetett elméletére támaszkodott, valamint Charles Leland 1899-ben megjelent Aradia című könyvére.
Diana, a világ szülőanyja
Leland az Aradia első oldalain beszámol arról, hogy itáliai utazásai során barátságot kötött egy Maddalena nevű toscanai boszorkánnyal, aki megismertette vele az ott élő boszorkányok titkos tanításait és szertartásait, majd rátér ennek a sajátos kultusznak a bemutatására, ami röviden így foglalható össze:
Az egykori Etruria területén élő boszorkányok között időtlen idők óta létezik egy hagyomány, amit egymás között csak ősi hitnek (vecchia religione) neveznek. Ennek a több ezer éves vallásnak a központi alakja Diana istennő, akit a világ szülőanyjaként tisztelnek.
Diana, az ősi létező már akkor is élt, amikor még nem volt sem ég, sem föld, nem volt fény és nem volt árnyék, csak ő volt egyedül, és méhében hordozott minden eljövendő dolgot. A teremtés kezdetén kettéosztotta önmagát, megteremtve így a világ két ellentétes alapelemét: a sötétséget és a fényt.
Ő maga a világ láthatatlan régióinak megfelelő sötétségben maradt, mert ez a princípium emlékeztette őt a teremtés (és a születés) előtti állapotra; a fényt pedig, mely a látható, érzékelhető anyagi világgal azonos, fiának és fivérének, Lucifernek adta.
Diana később, egy fekete macska alakját öltve magára, elcsábította Lucifert. E násznak lett gyümölcse Aradia, a boszorkányok istennője. Ö volt az, aki mint egy női megváltó, megtanította az embereket, elsősorban a nőket anyjának, Dianának, az éj királynőjének a követésére, megmutatta nekik a hozzá vezető utat, és megalapította a kultuszt, amit boszorkányságnak neveznek. Aradia tehát a boszorkányok őse, az első boszorkány (la prima strega), és mint istennő, ő a boszorkányok égi patrónája.
Az Árnyak könyvének keletkezésével kapcsolatban olyan feltételezések is napvilágot láttak, hogy nem Gardner volt a szöveg egyedüli kifoltozója, hanem igénybe vette a huszadik század legnagyobb mágusának, Aleister Crowley-nak a segítségét is.
Végezetül meg kell még jegyeznünk, hogy az Árnyak könyve, amit minden hagyományőrző boszorkány saját kezűleg ír le magának, lényegében két részből áll. Az első rész a többé-kevésbé változatlan hagyományos szövegeket, elsősorban a Wicca alapvető tanításait és a kollektív rítusok leírásait tartalmazza, a második rész pedig a boszorkány saját feljegyzéseit, egyéni receptjeit, házi használatra szánt mágikus szertartásait, valamint az újonnan tanult praktikákat és ráolvasásokat.
forrás: Bars Timi – noiportal.hu
