A szellemi hagyományok szerint, a halál pillanatában senki sincs egyedül, még akkor sem, ha így érezzük. Ahogy születésünkkor is várnak ránk itt, úgy a halál pillanatában is vannak segítők körülöttünk. De kik ők, és mit tesznek értünk?
Mindenkiért, aki természetes halállal hal meg, a gondviselés segítőket küld abból a szférából, ahová az illető majd tartozni fog. „Odafönt”, a szférákban már tudják, hogy ez vagy az az ismerős, rokon hamarosan „megérkezik”, s kísérőt küldenek érte, aki elvezeti új otthonába.
Rokon vagy barát áll mellénk
A kísérők már a haldoklás során is jelen vannak. Ezt a kíséretet vagy érzékeli az elhunyt lelke, vagy nem, de ez mindenkinek kijár. Ha a lélek „elájult”, akkor a felocsúdása után látja meg segítőit. Amennyiben már a haldoklás folyamán érzékelte őket – ami igen gyakori – ,könnyen át tud velük menni a szférákba.
Ha valaki súlyos cselekedeteket követett el az életben, akkor nem kellemes kísérők várják, akik valamelyik alsó szférába viszik. Ennél az átvezetésnél az elhunytnak nincsen szabad akarata, nem tud máshová menni, mint ahová tartozik. A rezonancia törvénye – a hasonló hasonlót vonz – fogja őt a neki meglelelő világba szállítani, azaz a földi életben kialakított belső, lelki minőség szabja meg az új életet.
A többség nem követ el ugyan életellenes cselekedeteket, de nem is szent, ezért az asztrális világban lévő alsó szférába kerül halála után. Ezen belül is vannak kellemetlen és kellemes helyek, ahová a lelket általában egy már korábban elhunyt rokona vagy barátja vezeti el.
A segítők egyik legfontosabb feladata, hogy a lelket felvilágosítsák arról, hogy már meghalt. Ezt nem könnyű keresztülvinni, hiszen amíg a lélek nem szakadt el teljesen a földi világtól, addig egyrészt kába állapotban van, másrészt meg van róla győződve, hogy él; hiszen van teste.
Mi is az a szféra?
A szféra szó hétköznapi jelentése: égbolt, légkör, hatáskör. A spirituális irodalomban azonban a Föld és a Nap között elhelyezkedő „légköri gyűrűket” jelenti, ahol szellemi lények, azaz fizikai test nélküli teremtmények élnek. Más megfogalmazásban, két földi inkarnáció között az ember többnyire e szférák valamelyikében él, s onnan indul következő földi testet öltésére is. E fogalmat azonban ki kell tágítanunk, hiszen a szférákban – különösen a felsőkben – nemcsak a földi útjukat járó lelkek élnek, hanem az anyagból már kiemelkedett, ám a tökéletességet még el nem ért, igen fejlett lelkek is.
Fontos a halál tudatosítása
A földi test végleges elhagyásával a lélek átkerül a szellemi világba. Amíg azonban nem tudatosul benne, hogy meghalt, és amíg a földi energiák teljes mértékben le nem oldódtak róla, addig nem fedezi fel, hogy hol van. Itt ismét látjuk, hogy a tudatosság milyen fontos. Annak az erőnek, amely egy lelket a Földhöz köt, a halál után le kellne oldódnia, hogy a lélek elhelyezkedhessen a szellemi világban.
Ha azonban túlzottan ragaszkodik a földi élethez, akkor ez a földi kötelék nem tud leoldódni, ami pedig egy „se itt, se ott” állapotot idéz elő, ahol a lélek igen sokat szenved.
Ők rendszerint nem tudtak felkészülni a halálra, ezért nagy megrázkódtatás, ha rájönnek, hogy már „nem élnek”, és nehezen fogják fel, hogy egy másik világban vannak. A helyzetet nehezíti, hogy a lélek a halál után többnyire az asztrális világba kerül. Itt minden asztrális anyagból van: a környezet és az itt élő lelkek testei is.
Ezért mindent ugyanolyan valósnak egyforma anyagból valónak tapasztal, mint az életében. A követ keménynek, a vizet folyékonynak, a napsütést melegnek érzi, így sokáig fel sem merül benne a kérdés, hogy hol van. Csak idővel, amikor néhány furcsaságot észlel, merül fel benne némi kétely hollétével kapcsolatban. Ekkor tudja elfogadni a segítők felvilágosítását, s csak ezután tud beilleszkedni az új világba.
(Szabó Judit írása)
