Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Álomvilág ufókkal és anélkül

Életünknek mintegy harmadát töltjük alvással. S aki alszik, az álmodik is. Ez tény, annak ellenére, hogy sokan azt állítják: sohasem álmodnak…

Mi is tulajdonképpen az álom, és miért van rá szükség Egyes szakértők szerint az álom annak bizonyítéka, hogy idegrendszerünk alvás közben is működik. És hogy egy, az emberi szervezet számára fontos folyamatról van szó, mi sem bizonyíthatja jobban, mint a fent említett tény, mely szerint minden ember álmodik. Szervezetünk bizonyára nem pocsékolná energiáit pusztán azért, hogy mi “mozizhassunk” alvás közben.

De akkor vajon mire jók az alvás közben látott képsorok? Vannak, akik úgy vélik, az álmok segítenek feldolgozni, s ezáltal mintegy megoldani, illetve semlegesíteni napi szinten a hétköznapok konfliktusait, problémáit.Mások szerint az álmok az agy, az emberi gondolkodás, sőt az egyéniség fejlesztéséért is felelősek: kutatásokkal bizonyították, hogy a gyakran álmodó emberek kreatívabbak, mint akik kevesebbet álmodnak.  Természetesen felmerülhet a kérdés, vajon a kreativitás, színesebb önkifejezés ebben az esetben valóban következmény-e, avagy pont fordított a helyzet, s a színes álmok egyfajta “más síkon jelentkező” művészi alkotások?

A történelem folyamán számtalan elképzelés született, különböző – leggyakrabban misztikus – funkciót tulajdonítva az álmoknak. Valószínűleg az őskor “maradványa” azaz ókori elképzelés, mely szerint az álmok összeköttetésben állnak az emberfeletti lények világával, s ezekben az istenek és démonok nyilatkoznak meg. Azt kellett hinniük, hogy az álomnak valami fontos célja van az álmodóval, rendszerint az, hogy megjósolja a jövendőt.

Nem sokkal később Arisztotelész álmokkal foglalkozó írásaiban az álom már pszichológia tárgya. Az álmot úgy határozza meg, hogy az az alvónak – alvás alatti – lelki tevékenysége. Sigmund Freud szerint minden álom értelmes lelki képződmény, amely megfejthetővé válik azáltal, hogy meghatározott helyen beillesztjük az ébrenlét lelki működésébe.

Ám mielőtt valaki arra a következtetésre jutna e kijelentés olvastán, hogy ez tulajdonképpen roppant egyszerű dolog, tudnia kell, hogy a pszichoanalízis kőkemény fájába készül vágni a fejszéjét.Az emberi agy és az emberi gondolkodás titokzatosságát csak növeli, hogy álmaink nem “egyenesen” üzennek nekünk, hanem bonyolult szimbólumokon keresztül, amelyeket csak úgy tudunk saját életünk történéseire vonatkoztatni – ahány ember, annyiféle álom! – ha álmaink rendszeres megfigyelésével tapasztalatokat szerzünk. Sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy valaki elfogadhatóan megismerje önmagát…

Az álmokban az összefüggések ritkák, akkor is sajátos módon jelennek meg. A tér, idő és okság meghatározott rendje felbomlik. Gyakran lényeges összefüggések éppen ellentétes formában jelennek meg. Mindezek alapján olybá tűnik, mintha az álombéli tudat valamiféle ősi, ember előtti tudat jellegét őrizné. Ez az elképzelés egybehangzik a pszichoanalitikusok azon vélekedésével, mely szerint az álmok a tudattalan termékei.

És vajon mi a helyzet az álmok tartalmával? Mitől függ az, hogy valaki mit álmodik? Az elfogadott nézet szerint csak olyasmit láthatunk álmunkban, amit ismerünk, amiről információnk van. Ám bizonyára mindenkinek voltak már olyan álmai, amelyeknek képeit – szörnyűséges, csodálatos, vagy éppen misztikus – sehogy sem tudta semmiféle korábbi tapasztalatával magyarázni. Esetleg olyanok, melyek valóságosak, logikusak, s érzelmileg megrázóak. Mintha nem is álom lett volna…

– Fent voltam a Hódmezővásárhelyi Bercsényi Miklós laktanyának a gyengélkedőjén, a csapatsegélyhelyen. Ez akkoriban átmeneti időszak volt, a következő állomány vonult volna be. Azon az éjszakán teljesen egyedül voltam a segélyhely kórtermében. Korán lefeküdtem, s gyorsan el is aludtam. Éjjel, úgy egy-két óra között felébredtem és erős zúgást hallottam a fejemben. Próbáltam az ágyban megmozdulni, de nem tudtam. Talán öt-tíz perc telhetett el addig, míg sikerült, ekkor a hátamra fordultam. Újabb néhány perc múlva fel tudtam ülni.

Az ágyam végétől kb. két méterre állt egy asztal. Ezen az asztalon pillantottam meg a 130-140 cm körüli kis emberkét. Tisztán ki lehetett venni minden részletet rajta, ugyanis az ablak felől tölcsér alakú fénycsóva világította meg. Szerettem volna megmozdulni, vagy legalább megszólalni, de ismét nem tudtam. Eközben folyamatosan hallottam a hangos zúgást és egy kicsit fájt a fejem.

 A kis alak közben csak állt mozdulatlanul, majd rövid idő múlva megszólalt. A szája nem mozdult, és a hangját nem a fülemmel hallottam, hanem a fejemben. Azt mondta, hogy vigyázzak magamra, mert fontos vagyok számukra. Azóta sokat gondolkodtam, vajon mit értettek ez alatt, de nem tudtam rájönni. A fény egy ideig változatlan maradt, a kis alak viszont halványodni kezdett. Végül a fény is, az alak is eltűntek. – emlékszik vissza Dömény Tibor.

Aki szokott álmodni, az rögtön rájön, miért nem lehetett ez álom. De hogy megkönnyítsem az álomországban ritkán barangolók dolgát, elárulom a “megfejtést”: sohasem álmodunk állóképeket.  Álom az álomban, valószínűleg mindannyian átéltük már a különleges élményt, amikor felébredünk, valami történik velünk – napi munkát végzünk, rémes, vagy éppen kellemes dolgok részesévé válunk, stb. – azután amikor éppen rá akarunk csodálkozni a lottón nyert fantasztikus bankjegykötegre, hopp, ismét felébredünk. És akkor jövünk rá, hogy korábban csupán álmodtuk, hogy felébredtünk…

A fenti történet maximum ebbe a kategóriába férne bele, de azt hiszem, közelebb jutunk az igazsághoz, ha a fiatalember beszámolóját egy valóságos, éber állapotban megélt találkozás emlékeiként fogadjuk el. Ugyanilyen különös az a ’94-ben történt eset, melynek helyszíne Makó, azon belül pedig egy kórházi szoba. Úgy tűnik, az alföldi városok kórintézeteiben délelőtt van ugye, az orvosi vizit, délután a professzori vizit, éjszaka pedig jönnek az idegenek… Félretéve a tréfát, lássuk a történetet.

– “Autóbaleset miatt kerültem be egy héttel korábban a kórházba – kezdi beszámolóját János bácsi, a makói festő.
– Éjfél körül lehetett, négyen voltunk a szobában, de a többiek már aludtak. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy az ablakon keresztül nagyon erős fehér fény áramlik be a szobába. De nem csóvaszerűen, hanem inkább úgy behömpölygött, és ettől nappali világosság árasztotta el a kórtermet. Az egész mintha úgy kvarc-szerűen csillámlott volna. A következő pillanatban öt vagy hat alak “suttyant” be az ablakon, majd arra eszméltem fel, hogy már ott állnak az ágyam mellett.”

János bácsi a mai napig sem érti, hogy ki ültette fel. Elmondása szerint magától biztosan nem lett volna rá képes. A következő emlékképe mégis az, hogy ül az ágy szélén, és a lábai lefelé lógnak. Rendkívüli megfigyelőképessége a segítségére volt abban, hogy jól megnézze látogatóit, majd később pontosan le is írja, amit látott.

– “Ott álltak sorban az ágy mellett. Az, aki mellettem állt, rám figyelt. Felemelte a kezét és elkezdte tapogatni a mellkasomat. Közben nagyon furcsa makogó hangokat hallottam. Mintha beszélgettek volna.

A szkeptikus tábor valószínűleg ebben a pillanatban hördül fel egyöntetűen: ez csak álom lehetett, semmi más. Ám a dolog korántsem ennyire egyszerű, hiszen – bár megvan benne az álmok néhány jellemzője – az idős festő által leírt különös részletek, amelyeket mégis rendkívüli pontossággal idéz vissza, másra utalnak.

De egy pillanatig játsszunk el a gondolattal, hogy mégis a manapság oly szívesen emlegetett kollektív tudattalan a felelős a felszínre kerülő képsorokért. A kollektív tudattalan lényege, hogy az emberiség összes emléke hozzáférhető bárki számára a saját tudattalanján keresztül, természetesen a megfelelő módszerek alkalmazásával. Ha ezt elfogadjuk, elfogadjuk azt is, hogy az emberiség – vagy egyöntetűen, vagy egyedenként – valaha kapcsolatban állt – vagy áll – idegen civilizációkkal. Logikus, nem? Akkor viszont min vitatkozik a szkeptikusok és az ufóhívők tábora?!

– Érdekes, se fájdalmat, se félelmet nem éreztem – folytatja az idős művész a visszaemlékezést. – A ruhájuk – ha egyáltalán viseltek valamit – nagyon különös volt. Ugyanis nem lehetett elkülöníteni: teljesen testhez simuló lehetett, és zöldes sárgás színben csillogott. A testük egészen vékony, vézna, aránytalanul nagy fejjel. A kezük túl hosszúnak tűnt és nem látszott, hogy lett volna könyökük. Az ujjaik is sokkal hosszabbak az emberénél, és inkább karomszerű az ujjvégződésük. De a legérdekesebb mégiscsak a szemük. Sötét, kékes fekete színű, és nagyon szuggesztív. Talán azért, mert nem látszott a szemfehérje, vagy esetleg a nagy méret, nem tudom. De az biztos, hogy mikor rám nézett, úgy éreztem, teljesen belém lát.

Hogy a következő történet milyen feliratú skatulyába illik, már nehezebb eldönteni. Bár a főszereplő – ismét a pitvarosi fiatalember, Dömény Tibor – álomként aposztrofálja a látott képsorokat, véleményem szerint a dolog eléggé kétesélyes.

– Ugyanabban a laktanyában tartózkodtam, ezúttal azonban nem a segélyhelyen, hanem a lakókörletben. Egy éjszaka azt álmodtam, hogy a gyakorlópályán vagyunk kint – egy erdős részen – éjszakai harcászati gyakorlaton. A harci járművek álcázását végeztük éppen, amikor a századparancsnokom elküldött felderíteni a terepet. Elindultam, elmentem az erdő távolabbi felébe, ahol lényegesen sűrűbbek a fák, és van ott egy kis tó is.

Ahogy gyalogoltam körbe a parton, hirtelen zajt hallottam. Megálltam egy kisebb bokor mellett és elnéztem a víz irányába. A tó fölött megláttam egy objektumot; olyan alakja volt, mint két egymásra fordított tányérnak. A legszélesebb pontjáról indulva fények futottak rajta körbe végig. Gyenge fény volt, csak a felszínt világította meg az objektum alatt, amelyből egy cső nyúlt a vízbe.

Figyeltem egy darabig, majd a cső lassan visszahúzódott a tárgy aljába. Rövid idő múlva az ufo alatt sűrű, ködszerű párafelhő képződött: alulról szinte teljesen eltakarta. Néhány perc múlva a tárgy emelkedni kezdett, de igen különös módon: nem az objektum látszott mozdulni, hanem úgy tűnt, mintha a párafelhő emelné a magasba. Emelkedett felfelé, egészen a fák tetejéig, ekkor a pára ritkulni kezdett, majd teljesen szétoszlott. Az ufo még látszott: lassan, átlós irányban távolodott, majd eltűnt.

A történet egy álmot mesél el. Elvileg. De van egy-két különös momentum, amely esetleg kétségeket ébreszthet a kalandosabb fantáziájú olvasóban.
Az első fontos dolog, hogy a fiatalember “álma” – a szokványos álmoktól eltérően – igen logikus, részletgazdag, s nagyon lényeges, hogy ezekről még évek múltán is pontosan ugyanúgy tud beszámolni, mint az ominózus, ébredést követő napon.

A másik említésre méltó tényező, hogy beszámolója mintegy megerősített néhány információt, amelyet az Ufo Controll Hálózat vezetője, Sós Tibor már korábban is hallott néhány ufóélményt átélt szemtanútól.

– Több beszámolóban találkoztam már olyan idegen űrjármű leírásával, amely vizet vett fel. Szintén ilyen jellemző momentum a párafelhő, amely ezt követően körbeveszi az ufót. Ezek teljesen logikusan beleilleszkednek abba az információcsoportba, amelyet kutatómunkám során gyűjtöttem össze és rendszereztem. Számomra ezek a legfőbb bizonyítékai annak, hogy a fiatalember esetleg mégsem álmot látott.Sigmund Freud vélekedése szerint az álom “királyi út a tudattalan megismerésében.” Talán még hosszú-hosszú ideig kell várnunk, míg megtudhatjuk, vajon honnan is származnak az éjjel alvás közben látott csodás, rémisztő, hétköznapi, illetve reggelre elfeledett képsorok, az azonban bizonyos: álmainkból sokat tanulhatunk önmagunkról, s életünk sokkal szegényebb lenne nélkülük.

forrás: negyedikdimenzio.hu
Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar