Bármilyen elrugaszkodottnak is tűnik, az a gondolat, hogy az egész életünk csak egy álom, évezredek óta ihleti meg a gondolkodókat és a művészeket egyaránt: a régi kínai filzófustól, Csuang Cetől kezdve, aki azon tűnődött, hogy vajon ő is csak egy pillangó-e, aki éppen azt álmodja, hogy egy ember, a több millió dolláros hollywoodi bombasikerig, a Mátrix című filmig, amelyben futurisztikus gépek tartják fogva az embereket a mai modern világ álomszerű szimulációjában.
Mindez valahol érthető. Az álom az egyetlen olyan világ, amelyben ugyanúgy el tudunk merülni, mint a valóságban. Amikor álmodunk, nem tudunk róla. Még ha rövid időre is, de elhisszük, hogy római szekérhajtók, repülő szuperhősök vagyunk, vagy hogy éppen Albert Einsteinnel vacsorázunk.
Senki sem tudja, miért álmodunk, de mindenkivel előfordult már legalább egyszer életében, hogy annyira hihetőnek tűnt az álma, hogy képtelen volt megállapítani, vajon valóság volt-e vagy sem. Ugyanakkor ez az egyik legtermészetesebb, legismerősebb és mégis legmisztikusabb dolog, amit mindannyian megtapasztalunk nap mint nap.
Mesterséges álmok
Ha az álmok ennyire természetesek és részei az életünknek, miért ne lehetne mesterségesen is előidézni őket? Nick Bostrom filozófus és az Oxfordi Egyetem Az Emberiség Jövője Intézetének igazgatója szerint mindez már csak idő kérdése.
A szimulációhipotézis arra az alapgondolatra épül, hogy a jövőben a technológiai fejlődés nyomán a rendelkezésünkre álló hatalmas számítógépes kapacitást többek között arra is fel tudjuk majd használni, hogy a korábbi civilizációk és kultúrák végtelen számú kifinomult szimulációit futtassuk rajtuk.
Mindez azt a meghökkentő lehetőséget veti fel, hogy az agyunk jelenleg is valahol a távoli jövőben futó számítógépes szimulációk terméke.
Egy kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy az emberek a Mátrixhoz kapcsolódnak, mi éppen azt hisszük, hogy 2021-ben élünk, holott a valóságban 2311-et írunk, az agyunkba pedig egy szimulált múlt képét táplálták be.
„Ha ez valóban így van, akkor annak a kockázatával kell számolnunk, hogy a szimuláció bármikor megszakadhat – magyarázza Bostrom. – Amíg ezt a hipotézist nem cáfoljuk megfelelően…intellektuális értelemben tisztességtelen lenne nem megemlíteni a szimuláció leállását mint a kihalás potenciális módját.”
A szimuláció típusai
Amikor hozzáérünk valami forró dologhoz, ujjunk hőérzékelő receptorai azonnal jelzéseket küldenek az agyba, amely ezután elektromos jelek segítségével utasítást ad a kar izomzatának, hogy rántsa el a kezünket. A mindennapi cselekedeteinket jellemző millió input és output a tudattalanban köt ki, többnyire elrejtve előlünk, miközben mi a hétköznapjainkat éljük.
Agyunk gondolkodó része, amelyet képesek vagyunk tudatosan irányítani, ezeknek az érzékelt inputoknak csak egy töredékéről tud, és ez épp elegendő ahhoz, hogy ne legyen túlterhelve információval. Az, hogy tudunk a bennünket körülvevő világról és a benne betöltött szerepünkről, az agysejtjeinkben keringő elektromos impulzusoknak köszönhető.
Ezeknek az elektromos áramköröknek egy részét emlékekként, más részüket nyomásként érzékeljük, és még ennél is többet értelmezünk úgy, mint képi és hangeffektusokat.
Ebben a világban hús, vér és csont alkotja a testünket, mindennek azonban csak az agyi áramkörökben keringő elektromosság révén vagyunk tudatában. Mi történne, ha ezeket az impulzusokat mesterségesen is elő tudnánk idézni? Mi lenne, ha például egy beültetett számítógépes program segítségével a megfelelő pillanatban képesek lennénk elektromosan úgy stimulálni az agysejtjeinket, hogy az agyunk azt hinné, a testünk valójában egy virágos rét kellős közepén tartózkodik, és nem valahol egy számítógéphez kapcsolódva?
Ez az ún. agy a tartályban hipotézis, amelyet David J. Chalmers filozófus a következőképpen ír le: egy „test nélküli agy lebeg egy tartályban egy tudós laboratóriumában. A tudós pont ugyanolyan inputokkal stimulálja, mint amilyet egy normális, testhez kapcsolódó agy szokott kapni. Ennek érdekében a világ egy óriási számítógépes szimulációjára kapcsolja rá, és ez határozza meg, hogy az agy milyen bemenő információkat kap. Az általa létrehozott reakciók ezután visszatáplálódnak a szimulációba. Az agy belső állapota ekkor pontosan megegyezik egy normális agyéval, annak ellenére, hogy nem tartozik hozzá test. Az agy szempontjából a dolgok pontosan ugyanolyannak tűnnek, mint számunkra.”
Az agyat nyilvánvalóan megtéveszti a szimuláció. Azt gondolja, hogy van teste, pedig valójában nem így van. Azt hiszi, hogy London egyik napsütötte parkjában sétálgat, pedig valójában egy sötét laboratóriumban csücsül valahol San Franciscóban. Az általa érzékelt valóság egyértelműen hamis, legalábbis a valódi valósághoz képest. Mindenesetre, az agy (és a hozzá tartozó személyiség) ugyanolyan tisztán érzékeli a saját világát, mint mi a miénket.
Honnan tudjuk, hogy mi a valóság? „Amikor felmerül a mátrix létezésének lehetősége, azonnal követi egy másik kérdés is. Honnan tudom, hogy nem a mátrixban vagyok? Végül is elképzelhető, hogy létezik egy agy a tartályban, amely éppen olyan, mint az agyam és ami rá van csatlakoztatva egy mátrixra, és az általa tapasztalt élményeket nem lehet megkülönböztetni attól, amit én jelenleg tapasztalok – magyarázza Chalmers. – Belülről képtelenség egyértelműen megállapítani hogy nem egy »agy a tartályban« kísérletben veszek részt, így tehát azt sem tudhatom biztosan, hogy nem egy mátrixban vagyok éppen.
A szimulációnak éppen az a lényege, hogy nem tudjuk, hogy benne vagyunk. Ha a szimuláció tervezője jóindulatú lenne, és mégis tudatni akarná velünk, akkor rengeteg módon tehetné számunkra egyértelművé, mi is történik. „Például a szimuláción belül felugorhatna előttünk egy ablak azzal a felirattal, hogy „ÖN EGY SZÁMÍTÓGÉPES SZIMULÁCIÓBAN ÉL. TOVÁBBI INFORMÁCIÓKÉRT KATTINTSON IDE.” Sőt akar meg is mutathatnák nekünk a valóságnak azt a másik, magasabb szintjét” – magyarázza Bostrom.
Esetleg egy nap fontos indirekt bizonyítékot találnánk erre, például arra, hogy képesek vagyunk létrehozni a saját tökéletes szimulációnkat. És mi van, ha a szimuláció megalkotói mégsem jóindulatúak?
Csak abban reménykedhetünk, hogy a kísérlet nem annyira tökéletes. Elképzelhető, hogy a miénkhez az utolsó apró részletig hasonlító, tökéletesen szimulált univerzum létrehozása akkora számítógépes teljesítményt igényelne, hogy még a jövőbeli civilizációk képességeit is meghaladná.
Egy szimuláció szempontjából azonban közel sem elengedhetetlen feltétel, hogy mindenre kiterjedjen annak érdekében, hogy képes legyen megtéveszteni az agyunkat. A szimulált kéznek nem kell pontosan ugyanúgy kinéznie és felépülnie, mint egy valódinak, hacsak nem egy mikroszkópot akarunk beállítani rajta. Ez utóbbi esetben pedig elegendő lenne a szimulációnak csak ezt a bizonyos részét megtoldani, ami nem okozna nehézséget. Más szóval, a részletek csak akkor kerülnek elő, ha valaki jobban odafigyel.
„Előfordulhat, hogy a kísérleti eredményeink egy részét talán csak a szimuláció megalkotói hamisították bele a szimulációba, hogy továbbra is titokban tarthassák a műveletet, és egy ilyen hamisítás bizonyul a leghatékonyabb módszernek az eltitkolásra – fejti ki Bostrom – Gondoljunk csak arra, amikor álmodunk, az agyunk képes rá, hogy ne tegyünk ennek tudatában. Ha a saját agyunk képes erre, akkor egy technológiailag rendkívül fejlett szimulációépítő számára feltehetően gyerekjáték lenne ugyanezt a megtévesztő hatást elérni.”
Sokkal ígéretesebb módszer annak kiderítésére, hogy egy szimulációban élünk-e, ha a program működési zavarait és hibáit keressük. Ezek csodákként vagy paranormális jelenségekként nyilvánulhatnak meg a környező világban, esetleg olyan dolgokként, amelyek dacolnak a fizika ismert törvényeivel.
Azonban ennek a stratégiának is megvannak a gyenge pontjai: a szokatlan dolgok észlelése még nem bizonyító erejű, és egy lelkes szimulációépítő egyszerűen kitörölné mindenkinek az agyát a szimulátorból, aki elszántan keresi a rendszer hibáit.
Számít valamit, ha az egész csak álom?
Chalmers szerint elképzelhető, hogy valahol egy sötét szobában sorakozó, tartályokban lebegő agyak vagyunk, de a gondolataink nagyon valóságosak. Talán ektoplazma állapotú, test nélküli agyak vagyunk téridőn kívül.
„Amikor azt gondolom, hogy kint sétálok a napsütésben, talán egy angyal az ektoplazma állapotú agyamra pillantva megjegyezheti, hogy valójában semmiféle fény nem éri. Akkor a gondolatom helytelen? Természetesen nem: attól, hogy az agyam nem így tesz, még sétálgathatok a napsütésben. Az angyal tévedne, amikor arra következtet, hogy az én gondolatom hibás. Hasonlóan, nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy egy tartályba zárt lény bármit is helytelenül gondol.”
A tanulság az – folytatja – , hogy az agyunk közvetlen környezete akár lényegtelen is lehet a gondolataink többségének igazságtartalma szempontjából. Sokkal fontosabbak az agyunkhoz kapcsolódó folyamatok, vagyis azok az érzékelő és motorikus inputok, amelyek létrehozzák benne a valóság illúzióját. Egyébként is, minden egyéb lényegtelen.
