Bármilyen kör, amit meghúzunk, egyszerre lehet (mágikus) védelem, tér-idő szimbólum, és határvonal is a való és a természetfeletti világ között.
A kör magában is védelem a gonoszok ellen, s ilyen a földre rajzolt vetülete a minket övező védőmezőnek, az aurának is. Ezt a természetes védművet használja és erősíti fel a mágus akkor, amikor nem is egy, de három vonallal meghúzza varázskörét.
A varázskör így valójában az emberi hatókört, az aurát jelöli ki, azt a teret, amelyben az ember biztonságban érezheti magát. A mágikus kör hiedelmének gyakorlati alapja az, hogy a tapasztalatok szerint a kör egyébként is a védekezésnek, a védhetőségnek a leginkább magától értetődő formája.
A kör a tér és az idő különleges kapcsolatára is utal, jelzi az ismétlődést, a folyamatosságot, az örökkévalóságot, a tökéletességet, a végtelent, a semmit. Az önmagába visszatérő vonal (ahogyan az uroboros, a saját farkába harapó kígyó) egyben a zártság és a védettség, valamint a tér és az idő egységének jelölése is.
A körrel tehát a mágikus műveletet végző személy mintegy kiemeli magát a fizikai tér szokványos világából, és ugyanakkor a lineáris időfolyamból is. Mindez szimbolikusan jelzi azt a transszerű állapotot, melyben más idő- és térfogalmakkal dolgozunk, hiszen ilyenkor egy megváltozott, módosult tudatállapotban vagyunk, amelyben felbomlanak az idő és a tér korlátai, „felhasad az idő kárpitja”, az ember szabadon át járhat a múlt, a jelen és jövő között.
A mágus a körrel emlékezteti magát arra is, hogy ezen a területen belül ő a halhatatlan test szövetével, vagyis a vákuum mélyén rejlő formáló mezőkkel dolgozik, ez az a hely, mint a halhatatlan test leírásánál már láthattuk, amelyben a gondolat teremt anyagot.
A körrel egyfajta „keretezést” is végzünk, ahogyan történik ez például a műalkotások befogadása esetében is, amikor valamilyen kezdési aktussal kifejezzük, hogy mostantól elvonatkoztatunk a hétköznapi élettől, figyelmünket az alkotás belső világába összpontosítjuk, s ami innentől a záróaktusig tart, már nehezen megfogalmazható valóságunknak egy más birodalmába tartozik.
Fontos, hogy a kör készítője a határvonalat valami jelen lévő dolognak érezze, élőnek vizualizálja, ebben segít a tényleges megrajzolás, mivel így az elképzelt határvonalat könnyebb létezőként tudomásul venni. E szempont figyelembevétele után már tulajdonképpen mellékes, hogy a kör használója a kör készítése során technikailag miképpen jár el.
Lehet a kör fehér, rézdróttal borított, húzható szentelt krétával, készülhet (kifelé haladva) vörös, zöld és sárga színekben, melyek a fizikai, az asztrális, illetve a mentális síkokat jelképezik, rajzolhatják földre, padlóra, készülhet papírból, pergamenből, vagy akár, ahogyan a mai városi mágusok alkalmazzák: praktikus textilből is, előnyomott mintákkal. Ebben az esetben a kör meghúzását imitálni kell. A kört többnyire az óramutató járásával megegyező irányban hozzák létre, tehát balról jobbra haladva.
Az legújabb kori ezoterikus irodalom még egy úgynevezett asztrálfűrész kialakulását is javasolja, ami az aura határán helyezkedik el, s tulajdonképpen gömb a gömbben, esetleg henger a hengerben, s benne az elemek ellentétes irányban forognak nagy sebességgel. A körhöz hasonlóan az embernek önmaga körül kell elképzelnie, és ez ugyancsak elsősorban védelmi funkciót lát el.
Mi történik a mágussal a varázsköre közepén? Miután a varázsló valóságos létezővé tette a határvonalát, a négy égtájnak megfelelően gyertyákat helyez el. A gyertyák kettős hatást fejtenek ki, egyrészt segítenek elégetni az esetleg leváló vagy a mágikus működés során keletkezett szennyezett erőtereket, másrészt pedig mindegyik körülbelül 1 méter sugarú körben harmonizálja is a teret, gyengítve, egyes vélemények szerint pedig akár teljesen megsemmisítve a káros földsugárzásokat.
A fehérmágus tere tehát egy energetikailag rendkívül erős fokú, megtisztított tér, ahol biztonságban érezheti magát. (Jellemző a félelemre és az aggodalomra, ami a mágikus műveletek során felébredhet az emberben, hogy a középkori varázsköröknél a vonalon kívül még felrajzoltak egy háromszöget, hogy ha valamilyen nem kívánt ártó teremtmény érkezne, oda lehessen parancsolni, és ott csapdába ejteni a varázsmunka idejére.)
Ha a helyszín nincs kellően megtisztítva, vagy a varázsló nem készült fel eléggé, esetleg tisztátalan, zűrzavaros gondolatokat, félelmeket és manipulatív szándékokat hordoz, ezek tartalmai a varázskörön kívülre kényszerülhetnek ugyan, de sunyin lapító gonosz kis sötétszürke, zöldesbarna, sötét szürkészöld vagy fekete, sűrű ködgomolyagként várakozhatnak a mágusra, akire nyomban rávetődnek, ha véletlenül kilép a körből, de akkor is, ha a szertartás végeztével nem tudja magát megfelelően felvértezetté tenni.
Ezek a riasztó saját erők azonban tanulságosak is lehetnek, hiszen ki-ki’jobban megismerheti saját árnyékszemélyiségének rejtett, szégyellt oldalait. A mágikus művelet azonban könnyen lehet, hogy nem lesz sikeres ilyen körülmények között, és igencsak megtörténhet, hogy saját felkavart, csapongó, irányítatlan erőink zúdulnak vissza ránk.
A mágus a négy elemet is segítségül hívhatja, ehhez az szükséges, hogy a négy gyertya területén képzeletében élénken kialakítsa négy, az ég és a föld felé is határtalan, másfél-két arasznyi átmérőjű, áttetsző, energiával dúsan telített oszlop képét. Az oszlopok a tűz, a víz, a föld és a levegő szimbólumai, de vannak, akik szerint ezekben az irizáló piros, kék, zöld és sárga energiacsatornákban a varázsló az elemi szellemeket hívja maga mellé.
Az ötödik elem, az éter a mágus halhatatlan testének aktivitása révén nyílik meg, és egyesíti az összes elem mérhetetlen hatóerejét. El lehet képzelni, micsoda rendkívüli építő (és persze sajnos pusztító) hatalom összpontosulhatna egy olyan személy kezében, aki ezt az energetikai terhelést képes volna indukálni, elviselni és irányítani.
Megoszlanak a vélemények arról, szabad-e egyedül varázsolni, vagy kell-e emberi segítő. A famulus csak akkor támogatja a mágust, ha szükség esetén képes a védelemre, és nem kell még az ő lelki és mentális épségéért is aggódni. A riadalom, a pánik nagyon hamar rést üthet a varázskör védelmén, s ha valaki nem erősít minket ilyenkor, akkor gyengít. Szokás a körbe nagyhatalmúnak tartott őrangyalokat is meghívni, a nevük leírásával vagy helyes kimondásával.
A fehérmágus tapasztalhatja azt is, hogy a szertartás alatt védőszellemek, segítő angyalok érkeznek, általában kettő, gyógyítás alkalmával azonban több is. Ez csak akkor történik meg, ha a varázslás magas szintű, és a mágia célja makulátlanul tiszta.
A helyesen végigvitt mágikus működés során a nyugati világ mágusa gondosan leszigeteli magát egyrészt a földhöz, a talpcsakráin keresztül, másrészt a Föld középpontjához, a központi energiavezeték ebbe az irányba történő meghosszabbításával. Belső tisztulásáról már korábban gondoskodott, hiszen a képzett mágus tudja, hogy a praxis előtt 7, 9, 14, 21 vagy 40 napra klauzúrába kell vonulnia, ilyenkor megtisztítja testét, böjtöl, imádkozik, élénken koncentrál a céljára, amelyet képek formájában rögzít és pontosít.
Alkoholt nem fogyaszt, sem kávét vagy teát, húst, fűszereket vagy sót. Tartózkodik a nikotintól, és nem részesülhet érzéki örömökben. Napi többszöri meditációval és imával tisztítja szellemét és lelkét, központi energiavezetéke és csakrái nyitottak, kiegyensúlyozottak.
A varázslásra a műveletsor csúcspontján kerül sor. A varázskörben a mágus kényelmes terpeszben áll, karját vagy egymáshoz képest 110-120 fokos szögben az ég felé tartja, vagy vevő kezét emeli fel, adó kezét pedig maga elé nyújtja. Tenyércsakrái aktívak, fénypásztához hasonló kisugárzásuk másfél-két méteres is lehet. Az. ujjak végéből is lézerfényszerű nyalábok indulnak, amelyekkel a mágus ugyanúgy tud működni a testi szövetekben, mint a formáló mezőkben, ahol a képzeteinek megfelelő valóságot alakítja ki, és ezzel a gondolatmátrixot az anyagvilág felé mozdítja.
Az égi és a földi energiákat fennakadás nélkül egyesíti, ötvözi és forgatja át a szívcsakrájában, amely felfényesedik, sugárzóvá válik és megnagyobbodik. Megdöbbentően nagy körfogatúvá nő a központi energiavezeték is, az eredeti 3-4 cm-es átmérőről akár a teljes törzs méretére tágul, ám ez a méret fölfelé tölcsérszerűen még nagyobbá, akár másfél méteres (!) átmérőjűvé is válhat.
Az ember ilyenkor úgy érzi, mintha a saját energiavezetéke belsejében volna, ám ez az energiacsatorna a halhatatlan test anyagával azonosul, tehát a mágus szinte a vákuum közvetlen alkotóeleme lesz. Ez az áramló, csillámló, fehéreskék, vastag falú, egyre táguló energiaciklon magával is sodorhatja a felkészületlen próbálkozót, aki nem tud mit kezdeni azzal az erővel, amit magához hívott. (A sámánbeavatásoknál hasonló mélységbe és magasságba pillant a sámán is, aki a testi feldarabolás pszichikus élményét éli át, s később gyakran többször is „meghal” egy-egy szertartás során.)
A halhatatlan testről szóló részben már bőven írtam arról az átjáróról, amellyel valójában a mágus (és persze a sámán, illetve néhány meditáló) is találkozik. Hogy valóban létezik a varázsló körül és felett tapasztalt energiatölcsér, arra különös megerősítésként szolgált számomra az a leírás, amelyben pszichikus látással rendelkező Wicca-boszorkányok fogalmazták meg az eléjük táruló képet.
Eszerint az úgynevezett „hatalomtölcsér” ezüstös, kékes fényben jelenik meg, és a mágikus kör közepéből spirál alakban emelkedik ki. A fehérboszorkányok arra használják, hogy a rituális megjelenítés után a kitűzött célra vagy feladatra irányítsák.
Ez az az energiacsatorna, amelyen át a fehérmágushoz megérkeznek szellemi segítői. Őket többnyire szinte vakítóan fénylő fehér energiagomolyként tudom csak azonosítani, arcukat ritkán lehet látni, külalakjuk lekerekített, rugalmas tapintású, megnyúlt tojásdad, vagy óriási fordított vízcsepp formájú. Olyan, mintha szép komótosan leereszkednének a tölcsér belsejében, magasan a mágus felett lebegnek kétoldalt mögötte, vagy közvetlenül a háta mögött, de akkor is fölötte.
A talajt nem érintik sohasem, alsó részüket gyakran csak elmosódva látom, mintha a földhöz való közelség kissé szétrezegtetné őket, vagy mintha az érzékelés korlátai miatt volnának határozatlanabb körvonalúak. Mint a beavatásoknál, itt is fokozatosan haladnak a mágus felé, időt adva az energiaszint megemeléséhez, az áthangolódáshoz. Ritkán jönnek kíváncsiságból, inkább a mágus hívására, aki egy-egy meghatározott feladathoz kéri támogatásukat.
Létezik olyan hagyomány is, amely megengedi, hogy a mágus személyes segítője, familiárisa (kísérő szelleme) is részt vegyen az okkult eseményen. Ez a boszorkányoknál (nyilván a sámánvilág örökségeként) többnyire állat, a fehérmágusnál azonban magasrendű szellemlény, védőangyal.
Gyakran önként vállalt feladata az ember mindennapi védelme, s ha ki-ki tartja vele lélekben a kapcsolatot, többnyire érezheti jelenlétét. A mágus biztonságos környezetet teremthet számára, ha egy szimbólumot készít, amely az őrzőszellem hívójele. Ismert őrangyalok (mint Mihály, Gábriel, Rafael vagy Uriel) névjele hozzáférhető, ha azonban a védőszellem ismeretlen, bensőséges, meditációkban zajló beszélgetések révén, vagy látó médiumok segítségével ismerhetjük meg lényegét.
A személyes őrzőszellem a mágikus rítus során szimbólumához (pecsétjéhez, névjeléhez) kötődve lebeg, kis opálosan fénylő energianyúlványokkal lehorgonyozva a szigillumhoz. Ha csak a jelenléte kell, a legkisebb energiavesztést biztosító gömb alakra törekszik, ám aktív időszakában felemelkedik és megnagyobbodik, miközben földi kapcsolatát a jel révén továbbra is megőrzi.
A pecsét alkalmazása túlbiztosításnak tűnik számomra, mert tapasztalataim szerint a személyes védőszellem ilyen „megkötések” nélkül is a rendelkezésünkre áll. Általában a mágus aurakörében találni, de azt, hogy az érkező segítőknél alacsonyabban szervezett, nem mondhatnám.
Találkoztam már olyan esettel, ahol a lények egyenrangúak voltak (egyébként is minden szellem, emberi és köztes létben élő is egyenrangú, csak nem egyenlően fejlett), de volt olyan élményem is, ahol a személyes segítő kifejezetten emberi, jóindulatú, rózsaszín és vagy világoskékes volt, és inkább hasonlított elhalt rokonra, mint nagy tudású, de kimért mesterszellemre.
Ha mindenki megjött, akkor már csak az a kérdés, hogyan tartósítható a varázslás eredménye?
Forrás: Hodnik lldikó, A lélek teste
