Az ausztrál őslakosok hagyományos hite szerint minden az Álomidővel kezdődött (nevezik teremtő korszaknak is), vagyis egy olyan időszakkal, amikor Földünket ősi, teremtő erővel felruházott szellemek népesítették be.
Ezek a lények, amelyek a monda szerint akár emberek, akár állatok, növények vagy élettelen tárgyak formáját ölthették magukra, képesek voltak alakjukat tetszésük szerint megváltoztatni, és létezésüket csak azok a nyomok árulták el, amelyet e tájon hagytak.
A bennszülöttek úgy tartják, hogy a mitikus lények, miközben keresztül-kasul bebarangolták a Földet, állatokat, sziklákat, fákat , forrásokat és más természeti képződményeket hoztak létre, amelyeknek nevet is adtak. Ők gondoskodtak a meg nem született gyermekek lelkeiről is, és ők határozták meg az emberi társadalom formáit.
Bizonyos helyeket gyakran társítanak egy ősi lény alakjával, és úgy tekintik őket, mint nyomokat, amelyeket a szóban forgó szellem hagyott maga után útja során.
A szellem ősök útvonalát álomösvényeknek vagy énekvonalaknak nevezik. Hitük szerint a szellemek minden egyes ilyen állomáson hátrahagytak valamiféle spirituális jelet vagy tárgyi emléket.
Az Ausztrália északi részén húzódó Victoria folyó völgyében élő yarralinok például a Walujapi nevű szellemet tartják a fekete fejű piton álomidőbeli ősének. Walujapi ugyanis vándorlása közben kígyó alakú nyomokat hagyott egy sziklafalon, amikor pedig letáborozott, a kövön ott maradt ülepének lenyomata. A jelek a mai napig láthatók.
Ausztrália földjét valósággal behálózzák az álomösvények; némelyikük alig néhány mérföld hosszúságú, mások több száz mérföldnyi, földrajzilag egymástól merőben eltérő tájegységet hidalnak át. Útjuk során számtalan, különböző nyelvet beszélő, különböző hagyományokat ápoló bennszülöttcsoport területén haladnak keresztül.
Például, az Ős-Macska álombeli elődök a szájhagyomány szerint a tenger mellől indultak útnak, majd észak felé haladtak a Simpson-sivatagba. Eközben átkeltek az arandák, az ummatjerák, a kaititják, az ilparák, a ngaliák és a kukatják földjén.
E bennszülöttcsoportok mindegyike a mítosznak azt a részét őrizte meg, amely a saját területükön lezajlott eseményekre vonatkozik.
A yarralinok Galamb-álma két galambtestvér – fivér és nővér – történetét beszéli el, akik a Victoria folyót követve vándoroltak a sivatag peremétől a partvidékig. Útjuk első szakaszában gurindji nyelven beszéltek, de valahányszor átlépték egy-egy törzsi terület határát, átvették az ott élő emberek nyelvét. Sok más álomösvényhez hasonlóan ez is közös szellemi alapot teremt a különböző kultúrájú bennszülöttcsoportok között.
Az Álomidő végeztével a szellem ősök vagy az általuk képviselt faj egyedeivé váltak, vagy visszavonultak a föld mélységeibe. Nyomukban a táj olyan maradt, amilyennek megalkották, egykori lakhelyeiket, illetve az Álomidő fontosabb eseményeinek helyszíneit pedig természetfeletti erők forrásának tekintik.
Az őslakók hite szerint minden egyes ember szellemi magva más és más helyszínről ered, amelyet az Álomidő teremtményei hoztak létre. Következésképpen minden ember egyénisége szoros kapcsolatban áll az őt körülvevő tájjal.
