A mitológiák képzelet szülte kiméráinak egyik legismertebbje, s egyben az egyik legősibb formája az ókori Egyiptom bikatestű, oroszlánlábú, emberfejű, sasszárnyas szörnye, a titokzatos szfinx.

Ennek a rejtélyes lénynek a mása az a mindmáig legnagyobb méretű szobor, mely ismeretlen idők óta hasal Hufu fáraó piramisa mellett, de egyes elképzelések szerint már jóval annak felépítése előtt ott volt.

Szimbolikájáról nem tudunk sokat, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy teste a négy elemet is szimbolizáló négy lény jegyeit viselhette egykor, s hogy összefüggésben van az életet adó Nappal, a hatalommal és az erővel.

A szfinx alakját az egyiptomiaktól aztán a főníciaiak, a hettiták, az asszírok és a görögök is átvették, s időközben alakja is meg-megváltozott. Néha női arcvonásokat, sőt, kebleket visel. Az újabb korok a szfinxet felruházták még az időtlenség, a hallgatagság és titokzatosság romantikus vonásaival is.

A szfinxhez hasonló keveréklény a kentaur, mely félig ember, félig ló alakjával az emberben lakó állatiságot, a fékezhetetlen, brutális erőt, a vad szenvedélyeket, s néha a kegyetlenséget testesíti meg.

A görög mitológia szerint a kentaurok Ixiónnak, Thesszália királyának a leszármazottai, aki megpróbálta elcsábítani Héra istennőt, ám a bosszús Zeusz egy – az isten alakjára formált – felhővel csapta be. A felhővel való egyesülés szülötte volt Kentaur, a lovak erejével, gyorsaságával és vadságával, ám emberi intelligenciával és érzékenységgel rendelkező lény, aki/amely a mítoszok szerint előszeretettel közösült vadlovak kancáival. Az ő félig ember, félig ló utódai népesítették be a mítosz szerint Thesszáliát.

A kentaurok legközelebbi rokonai a görögök kecske-emberei. Közülük is első helyen kell említeni Hermész isten kecskelábú fiát – Pánt, hogy azután felsorolhassuk a kecskepatát és kecskefüleket, illetve egyéb bakvonásokat viselő szatírokat és faunokat. Rájuk ugyancsak a fékezhetetlen szenvedélyesség és bujaság a jellemző.

Az egykorú feljegyzések szerint a római Sulla légionárusai állítólag egy thesszáliai barlangban elfogtak egyszer egy szatírt, s azt vezérük elé vitték. A különös lény tagolatlan hangokat hallatott, s rút külsejével annyira megriasztotta a bátor vezért, hogy az nyomban visszavitette a barlangjába, ahol szabadon engedték.

Szinte természetes hát, hogy ezek a mitológiai lények a sámánhitű népek állatalakban megjelenő és átváltozásra is képes táltos-embereivel együtt a kereszténység ördögének az előképei lettek.

Az ördög – „Isten majma”, azaz méltatlan ellenpárja, blaszfémiája és utánzója – ugyancsak keveréklény, s éppen ez a lényege. A papi szónoklatokban és a népi hitvilág képzeteiben igen érzékletesen fejeződik ki, hogy az ördög elsősorban is a káoszt, az isteni rendtől való eltávolodást jelképezi.

Állatjegyei a szellem bukását jelzik, s bár a legjellegzetesebb ismertetőjegyei a bakszarvak, a denevérszárnyak, a karmos és patás végtagok,a  bojtos állatfarok és a szőrös test, ám mégis elmondható, hogy szinte bármilyen állati keveréklény utalhat rá.