exöszájzbúk

A ködbe veszett őrök: száz év után is megoldatlan egy skót világítótorony bizarr rejtélye

1900. december 26-án a személyzet váltása üresen találta az Eilean Mór nevű sziget világítótornyát. A napló megmagyarázhatatlan bejegyzésekkel volt tele, a három tapasztalt férfinak pedig nyoma sem volt a sziget körül. A rejtély máig megoldatlan.

Évszázados rejtély

1900. december 26-án délután egy kisméretű hajó haladt a Skóciától északnyugatra található, meglehetősen nehezen megközelíthető Külső-Hebridák közt az Eilean Mór nevű apró, lakatlan sziget felé. A Flannan-szigetek nevű szigetcsoport részét képező lakatlan sziget legmagasabb pontján egy 23 méter magas világítótorony üzemelt.

A lakatlan sziget már régtől fogva az emberek érdeklődésére tartott számot. A szigetcsoport Szent Flannánról, egy 6. századi ír püspökről kapta nevét, aki kápolnát emelt az apró földterületen. A közeli szigetek lakói rendre átjártak ide birkáikat legeltetni, azonban sosem éjszakáztak itt – állítólag az itt lakozó gonosz szellemektől való félelmük miatt.

A kicsiny hajó kapitánya, James Harvey személyzetén kívül a világítótorony háromfős személyzetének egyik váltását szállította, köztük Joseph Moore-t. Az Eilean Mór felé közelítve meglepődve látták, hogy senki sem jött ki a toronyból fogadni őket. Harvey megfújta kürtjét, és fellőtt egy jelzőrakétát, azonban továbbra sem látott mozgást a szigeten.

A három eltűnt őr (balról-jobbra): Thomas Marshall, Donald McArthur és James Ducat

Moore egy csónakban kievezett a szigetre, és megmászta a világítótoronyhoz vezető meredek lépcsősort. Az épülethez érve a férfi azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben: az ajtó nyitva volt, a földszinti helyiségben pedig az ott tárolt három vízhatlan kabátból kettő hiányzott.

A konyhaként, illetve étkezőként szolgáló szobába érve Moore az asztalon félig megevett ételt és egy felborított széket talált, mintha valaki sietve ugrott volna fel a helyéről. A jelenetet még különösebbé tette, hogy a konyhai óra megállt.

Moore átkutatta az egész világítótornyot, de nem lelt a három férfi nyomára. Visszasietett a hajóhoz, hogy értesítse Harvey kapitányt, aki ezután keresést rendelt el az eltűntek után. A művelet eredménytelenül zárult.

A világítótorony és lépcsője a kikötőhely felől nézve (kép forrása: skeptoid.com)

Harvey emellett azonnal táviratot is írt a legközelebbi szárazföldi állomásra, ahonnan üzenetét továbbították a Northern Lighthouse Board (Északi Világítótorony Bizottság) központjába. A távirat így szólt:

„Szörnyű baleset történt Flannannél. A három őr, Ducat, Marshall és az ideiglenes eltűntek a szigetről. Ma délutáni érkezésünkkor az életnek semmilyen jele nem volt látható a szigeten.”

„Fellőttem egy rakétát, de mivel nem érkezett válasz, partra tettem Moore-t, aki felment az állomásra, de nem talált ott őrt. Az órák megálltak, és más jelek is arra utaltak, hogy a baleset úgy egy hete történhetett. Szerencsétleneket biztosan lefújta a szél a sziklákról, vagy megfulladtak, miközben egy darut próbáltak rögzíteni, vagy valami ehhez hasonló.”

„Az éj közeledtével nem időzhettünk, hogy megbizonyosodjunk sorsukról. Moore-t, MacDonaldot, Buoymastert és két tengerészt a szigeten hagytam, hogy égve tartsák a fényt, amíg Ön másképp nem rendelkezik. Nem térek vissza Obanba, amíg nem hallok Öntől. Megismételtem e táviratot Muirheadnek is, ha esetleg Ön nincs otthon. A távirodában maradok ma este zárásig, ha esetleg írni szeretne nekem.”

Néhány nappal később Robert Muirhead, a Bizottság egyik felügyelője, aki alkalmazottként felvette és ismerte személyesen mindhárom eltűnt férfit, maga is elindult a szigetre kivizsgálni az eltűnéseket. A világítótornyot átvizsgálva maga sem jutott többre, mint Moore, amíg kezébe nem került az állomás naplója.

A napló titkai

Muirhead azonnal észlelte, hogy az utolsó néhány bejegyzés meglehetősen különös. December 12-én Thomas Marshall, a másodsegéd „súlyos szelekről” írt, „amelyekhez hasonlót korábban nem láttam húsz év alatt”. Marshallnak az is feltűnt, hogy a főőr, James Ducat újabban „nagyon csendes”, és hogy a harmadik segéd, Donald McArthur sokat sírt.

Ez utóbbi megjegyzésben az a rendkívül különös, hogy Donald McArthur tapasztalt tengerész volt, aki Skócia-szerte híres volt kemény modoráról, és hirtelen haragú, verekedős emberként ismerték. Miért fakadna sírva egy vihar miatt?

A december 13-ai bejegyzések szerint a vihar még mindig tombolt, ezért mindhárom férfi imádkozott. Miért imádkozna azonban ennyire három világítótorony-őr, akik egy új építésű, biztonságos épületben voltak, 45 méterrel a tengerszint felett? Teljességgel biztonságban érezhették volna magukat.

Korabeli kép a világítótoronyról (kép forrása: thenational.scot)

Ennél is különösebb, hogy a környékbeli állomások nem számoltak be semmiféle viharról december 12-étől 14-éig, az ő feljegyzéseik szerint az idő nyugodt volt, és csupán december 17-én kezdett viharossá válni.

Az Eilean Mór-i világítótorony naplójában azonban az utolsó bejegyzés december 15-én íródott. Itt annyi állt: „Vihar véget ért, tenger nyugodt. Isten mindenek felett van.” Mit jelenthetett ez az utolsó mondat?

A naplók olvasása után Muirhead az egyetlen megmaradt vízhatlan kabátra fordította figyelmét. A kegyetlenül hideg télben hogyan hagyhatta el bárki a tornyot enélkül? És miért hagyták el mind a hárman egyszerre a világítótornyot, amikor ezt kimondottan tiltotta a szabályzat?

További nyomokat tartogatott a sziget kikötőhelye, ahol Muirhead szerteszét heverő köteleket talált – olyan köteleket, amelyeket szabályszerűen egy barna dobozban tároltak, 20 méter magasan egy rakodódarun.

Lehetséges, hogy a dobozt letaszította a szél, az őrök pedig ezeket próbálták összeszedni, amikor egy hirtelen jött hullám elmosta őket? Ez volt az első és legvalószínűbbnek tűnő magyarázat, így Muirhead ezt foglalta bele a Bizottságnak írt jelentésébe.

Megválaszolatlan kérdések

A Bizottságnál azonban ez nem győzött meg mindenkit. Több kérdés is felmerült: Ha a férfiakat elmosta a tenger, miért nem mosta később partra a holttesteiket? Miért hagyta el egyikőjük a világítótornyot kabátja nélkül, decemberben a Külső-Hebridákon? Hogyan lehetséges, hogy három tapasztalt világítótorony-őrt így meg tud lepni egy hullám?

E kérdéseknél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy miféle vihar vagy hullám sodorhatta el a férfiakat akkor, amikor minden beszámoló egyöntetűen állította, hogy nyugodt volt az időjárás? A 30 kilométerre fekvő Lewis-szigeti világítótoronyból például végig látszott az Eilean Mór-i, amelyet rossz idő esetén azonnal eltakar a köd.

A világítótorony napjainkban. A torony ma már automatizált, így nincs szükség állandó emberi jelenlétre a szigeten. (kép forrása: scotsman.com)

Az elkövetkező évtizedek során nem született megnyugtató válasz, és vadabbnál vadabb elméletek születtek – voltak, akik szerint a férfiakat kalózok vagy idegen katonák hurcolták el, de olyanok is, akik szerint földönkívüliek. Egyes látogatók szerint ma is hallani egy rejtélyes hangot a világítótoronyban, amely a három eltűnt nevét suttogja.

A rejtélyre azonban lehetséges, hogy született megoldás. 2015-ben John Love természettudós alaposan átkutatta a fellelhető írásos anyagokat, és talált néhány, eddig nem ismert titkot a toronyőrök múltjában.

Love szerint Thomas Marshallt egy korábbi posztján pénzbüntetéssel sújtotta a Bizottság, amiért egy súlyos szélviharban sok felszerelés elveszett. A tudós szerint az öt shillinges büntetés járhatott Marshall fejében, amikor lement a kikötőhelyre, majd egyik társa lekísérte, végül pedig a harmadik – miután nem tértek vissza – maga is lemerészkedett a víz mellé, és őt is elvitte a tenger.

A tudós véleménye szerint az is hozzájárulhatott a három férfi szerencsétlenségéhez, hogy nem ismerték még ki új posztjukat, és hogy milyenek tudnak lenni a téli viszonyok a Külső-Hebridákon.

Love kutatásai során továbbá arra is fényt derített, hogy nem ez volt az első tragédia az apró szigeten: az új világítótorony építése során a művezető is életét vesztette, továbbá egy Billy nevű ló is kicsúszott a hámból daruval történő partra emelése közben, és a tengerbe veszett.

Love szerint felesleges az ügybe keverni bármiféle paranormális szálat, ahogyan azt a legtöbb leírásban teszik: a különféle ominózusnak tartott jelek ugyanis a vizsgálat során készült jelentésekben és feljegyzésekben nem találhatók meg, egy 1912-es költeményben azonban igen.

Rámutat, hogy Wilfrid Wilson Gibson „Flannan Isle” című versében fordul valójában elő először az asztalon hagyott ételmaradék és a felborult szék is. Gibson a morbid történetek és rejtélyek megszállottjaként igyekezett növelni a jelenet titokzatosságát, a költemény népszerűsége miatt pedig ezek a kellékek részévé váltak az elterjedt narratívának.

Love hipotézise hihetőnek tűnik, azonban biztosan valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mi történt a három világítótorony-őrrel azon a végzetes napon.

forrás: Múlt-kor