A harmincas években Alfred Métraux leltárt készített a világ múzeumaiban fellelhető, húsvét-szigeti írással ellátott tárgyakról.
Akkor huszonegy fatábla, egy pálca és három vagy négy rei-miro (fából készült melldísz, amelyen néhány sor jel látható) volt az ismert „hieroglifa”-szövegek összessége.
A húsvét-szigeti bennszülöttek által rongo-rongónak nevezett, írással ellátott táblákra Eugéne Eyraud francia misszionárius hívta fel a tudományos világ figyelmét. Egy 1864 decemberében írt levelében a következőket olvashatjuk:
„Minden házban találhatók fatáblácskák vagy botok, amelyeket különféle hieroglifák borítanak. Olyan állatok rajzai is találhatók köztük, amelyek a szigeten egyáltalán nem léteznek.
A bennszülöttek e figurákat éles kövekkel vésik be. Minden figurának megvan a maga neve, de mivel a bennszülöttek nem csinálnak nagy hűhót ezekből a táblácskákból, hajlok arra a feltevésre, hogy e jegyek – amelyek egy primitív írás maradványai – a maiak számára már csak valamilyen szokást képviselnek, amelyet megőriztek anélkül, hogy az értelmét kutatnák. A bennszülöttek máskülönben sem írni, sem olvasni nem tudnak…”
Sajnos mire a tudósok elkezdtek komolyan érdeklődni a jelekkel telerótt fatáblák iránt, a szigeten már egyetlen ember sem volt, aki el tudta volna olvasni azokat, de még olyan sem akadt, aki legalább néhány képecske jelentését meg tudta volna határozni.
Ekkor sokan úgy próbálkoztak e titokzatos írás megfejtésével vagy legalábbis eredetének meghatározásával, hogy jeleit más ősi kultúrák írásjegyeivel, piktogramjaival vagy hieroglifáival vetették egybe. E módszer azután számos meglepő felfedezést eredményezett.
A legismertebb ezek közül egy Párizsban élő, magyar származású (műkedvelő) nyelvész nevéhez fűződik. Guillaume Hevesy, vagyis Hevey Vilmos az Académie des Inscriptions et Belles-Lettres-nek 1932-ben benyújtott értekezésében a húsvét-szigeti fatáblák jelei és az indus-völgyi Harappában és Mohendzsó-dáróban akkoriban előkerült pecsétnyomók ábrái között nyilvánvaló hasonlóságokra hívja fel a figyelmet.
Csaknem száz húsvét-szigeti jelnek sikerült megtalálnia a párját a pecsétnyomókon, arra azonban, hogy milyen kapcsolat létezhetett az i.e. III. évezredben virágzott indus-völgyi civilizáció és a tőle húszezer kilométer távolságra található magányos csendes-óceáni sziget között, meg sem próbált feleletet adni. Akkoriban a két írás közötti hasonlóságot számos tudós tényként fogadta el, mások nem vettek róla tudomást, vagy kételyeiknek adtak hangot. Többé-kevésbé ma is ez a helyzet.
A húsvét-szigeti írás eredetével kapcsolatos kutatások másik jelentős alakja Robert von Heine-Geldern osztrák archeológus, aki 1938-ban megjelent Die Osterinselschrift, (A Húsvét-sziget írása) című monográfiájában hozta nyilvánosságra kutatásainak eredményeit, és az ezekre támaszkodó hipotézisét.
A bécsi tudós a kínai írás legősibb formájának piktogramjaiból eredezteti a húsvét-szigeti fatáblák jeleit, de Hevesyhez hasonlóan, kapcsolatba hozza velük az indus-völgyi pecsétnyomók ábráit, valamint a panamai kuna indiánok szakrális képírásának figuráit is. Feltételezése szerint valahol Közép-Ázsiában létezhetett az az elfelejtett civilizáció, amely létrehozta az emberiség egyik legősibb írását. Ez az írás jutott el később Indiába, Kínába, a Csendes-óceán szigeteire, innen pedig Amerikába.
A húsvét-szigeti írás eredetét magyarázó elméletek között természetesen vannak olyanok is, amelyek abból indulnak ki, hogy a Húsvét-sziget az elpusztult csendes-óceáni kontinens maradványa, következésképpen lakói sehonnan sem jöttek, hanem mindig is ott éltek, és írásuk az elsüllyedt földrész írásának közvetlen leszármazottja.