A hipnózis ősi praktikái

A hipnózis egyidős az emberiséggel. A Tigris és az Eufráresz menti országokból ránk maradt ékírásos táblák azt bizonyítják, hogy a sumér, a Föld legősibb kultúrnépe, már ismerte és a Krisztus előtti 4. évezredben ugyanúgy alkalmazta a hipnózist, mint ahogyan ma tesszük.

Sumérok

Erech híres papi iskolájában időtlen idők óta őriztek egy írást, amely részben még ma is megvan. Ebben cáfolhatatlan bizonyítékokat találunk arra, hogy a különlegesen kiképzett orvos-főpapok hipnotikus álomban gyógyították betegeiket.

A hipnotikus állapotnak már akkor három fajtáját ismerték; a felszínes, a közepes és a mély hipnózist, ugyanúgy, ahogyan ma is megkülönböztetjük ezeket a fokozatokat.

Az indiaiak legősibb, szanszkrit nyelvű okiratában, Manu Törvénykönyvében is hasonlóképpen osztják fel a hipnotikus állapotokat. Itt „éber alvásról”, „álmodó alvásról”, és „örömteli alvásról” beszélnek. Sok modern jógatechnikában is nagy szerepet játszik az önhipnózis.

Egyiptom

A régi Egyiptomban is mint gyógyító erőt alkalmazták a hipnózist. Egy háromezer éves papiruszon – az úgynevezett Ebers-papiruszon – leírják a hipnózis alkalmazásának akkori módszereit.

Ezek az eljárások nagyon hasonlítanak a maiakhoz. Az egyiptomi papok egyszersmind gyakorló orvosok is voltak. Hipnózisindukciójuk a következő volt: fénylő fémlemezekkel kifárasztották a páciens szemét, így készítették fel a hipnotikus álomra őt.

Ez pedig nem egyéb, mint a ma is használatos fixációs technika előfutára. A szuggesztiókkal megerősített kézrátételes módszert is ismerték már. Egy régi egyiptomi iratban a következőt olvashatjuk:

„… tedd rá kezedet, hogy elnyugodjék karjának fájdalma, és mondd ki: eltűnik a fájdalom.”

Az egyiptomiaknak voltak olyan szentélyeik is, amelyekben bent alhattak az istenektől gyógyulást remélő betegek. Híres volt a kanopei Szerapisz-szentély, valamint Ízisz szentélyei.

Görögország

A szetélyben alvás hipnotikus gyógyerejét a görögök is felhasználták, A szentélyt felkeresni kívánó betegeknek egy bizonyos ideig diétázniuk kellett.

A voltaképpeni „kezelést” rituális mosdások és illatos fürdők előzték meg. Ezután a pap a már bekövetkezett gyógyulásokról mesélt a betegnek, hogy ráhangolja az eljövendő eseményre, és megnövelje a várakozás feszültségét. Csak ezt követően fekhetett le a beteg a szentélyben.

Mialatt a betegek aludtak, a papok a fülükbe suttogták azokat a szuggesztiókat, amelyek hatására aktiválódnak az öngyógyító erők. Előzőleg pedig még azt is megfogadtatták velük, hogy az istenek tanácsait mindenben híven fogják követni.

Persze már akkor is akadtak olyan betegek, akik nem tudtak elaludni, s így hipnotizálhatatlanok voltak — ezeknek transzállapotba került papok közvetítették az istenek akaratát.

Az Apollónnak szentelt híres delphoi jósda szentélyében háromlábú zsámolyon ült a papnő, és a kövezet repedésein átszivárgó gázok hatására esett transzállapotba, majd válaszolva a kérdéskre, elmondta az istenek üzenetét. Más szentélyekben bizonyos füveket égettek, ezek füstje idézte elő a transzállapotot.

Az évezredek során tehát a sumér, az egyiptomi és a görög orvos-papok, a perzsa mágusok és a hindu jógik is alkalmazták a hipnózist.

Róma

A rómaiak is ismertek olyan médiumokat, akik közvetítettek a tanácskeresők, a betegek és az istenek között. Még a filozófusok is használták a hipnózis szuggesztív erejét.

A Krisztus utáni 3. században élt költő, Porphüriosz leírt egy tudományos vitát a két filozófus, Plótinosz és Olümpiosz között. A veszekedést a két tudós tanítványai kezdték azzal, hogy melyikük mestere a nagyobb tudós.

Végül Plótinosz „mágikus művészetek” tárgyában hívta ki ellenfelét. A vitát a tanítványok jelenlétében kellett volna eldönteni, de végül is nem került rá sor, mert Plótinosz rögtön az elején vetélytársa elé állt, merőn rászegezte a tekintetét, majd olyan harsányan, hogy minden körülöttük álló hallhatta, igy kiáltott fel:

„Nézzétek, Olümpiosz teste úgy összezsugorodik, mint egy erszény.”

Olümpiosz testét pedig valádi görcsök kezdték gyötörni, így aztán azonnal elismerte, hogy Plótinosz szellemi ereje nagyobb az övénél.

A hipnózis és a kereszténység

A szentélyben alvás, mint a hipnózis egyik különleges formája, egészen a hatodik század közepéig fennmaradt. Ekkorra a szentély beavatott papjainak szerepét nagyjából átvették a keresztény szerzetesek, akik imával, szenteltvízzel, mártírok és szentek relikviáival és kézrátétellel hajtották végre csodás gyógyításaikat.

Ebből pápák és királyok is kivették a részüket. Az Újtestamentumban ez olvasható:

„Betegekre helyezik kezeiket, és azok meggyógyulnak.”

Az önhipnózis első példájáról szintén szerzetesektől, az Athosz-hegyi hezikasztusoktól szerezhetünk tudomást. Ők úgy érték el az önhipnózis állapotát, hogy mindkét szemükkel a tulajdon köldökükre meredtek. Ezért is nevezték őket omphalopszichikusoknak, vagyis köldöknézőknek.

Paracelsus (Theophrastus Bombastus von Hohenheim, 1493-1541) azt tanította, hogy minden gyógyulás alapvető feltétele a „belső orvos”. Beszámolója szerint bizonyos karintiai szerzetesek úgy gyógyítottak, hogy fénylő kristálygolyót tartottak a beteg szeme elé. A beteg ezután rendszerint mély álomba zuhant. Alvás közben kapta meg a szerzetesektől a felépüléséhez szükséges utasításokat – s a gyógyulás ezután általában be is következett.

Az inkvizíció hatására lassanként feledésbe merült a gyógyítás eme művészi formája, mert aki gyakorolta, könnyen a boszorkányság gyanújába keveredhetett, és a máglyahalált is magára idézhette.

Egyiptom hipnózis

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend