Az okkultisták írásaikban gyakran hivatkoznak a legendás elsüllyedt kontinensre, Atlantiszra, mint a titkos tudományok és mágikus művészetek őshazájára.
Ez a föld szerintük ténylegesen létezett valahol az Atlanti-óceánban, amíg el nem pusztította egy irtózatos erejű földrengés és a nyomában járó hatalmas szökőár, amelyet egy aszteroidával való összeütközés, egy üstökös becsapódása vagy a kontinens elbizakodott mágusai által felszabadított démoni erő idézett elő.
Azt állítják, hogy Atlantisz lakói még
birtokában voltak azoknak a képességeknek, amelyek lehetővé teszik az érzékszerveken túli tapasztalást, a tájékozódást az anyagon túli világ rejtett régióiban.
Ezeknek a titokzatos képességeknek a homlok közepén elhelyezkedő szerv, a befelé látó harmadik szem volt a központja, amelynek szimbolikus ábrázolása bizonyos tradicionális kultúrákban még ma is a mágikus erőt és a tisztánlátást jelképezi.
Az okkultistákkal ellentétben a tudomány képviselői meglehetősen szkeptikusak, vagy egyenesen elutasító álláspontra helyezkednek az Atlanti-óceán mitikus-mágikus birodalmával és annak kozmikus eredetű pusztulásával kapcsolatban, s az egészet Platón utópiájának tekintik, vagy pedig a bronzkori Kréta minószi kultúrájának felnagyított leírását vélik benne felfedezni, amelynek virágzását drasztikusan félbeszakította egy földközi-tengeri kis sziget, Théra (Szantorin) vulkáni katasztrófája.
E két szemben álló tábor között helyezkednek el azok a tradicionális gondolkodók, akik Atlantiszt az ősi mágikus kultúra archetípusának tartják, és a pusztulásról szóló hagyományt a mágikus tudás és a
mágikus képességek elvesztésének, pontosabban a kollektív tudattalan óceánjába való elmerülésének
jelképeként fogják fel – s ez az a megközelítési mód, amely mindenképpen helytálló, elfogadható és fenntartható, akkor is, ha az a bizonyos föld tényleg létezett az Atlanti-óceánban, és akkor is, ha nem.
Szerb Antal, aki valószínűleg szintén így értelmezte az Atlantisz-mítoszt, a következőket írja a Pendragon legendában:
„Van valami ősi bölcsesség, valami ős-kinyilatkoztatás, aminek minden emberi tudomány csak a hígítása…Amit az emberek elfelejtettek abban a mértékben, amint növekedett a képességük, hogy racionálisan gondolkozzanak…minden nagy gondolkozó úgy tudta, hogy az igazságot valahonnan messziről, ős-időkből kapták az emberek.
Gondoljon Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban… Volt egy világ, egy nagy sziget, ami a tenger alá süllyedt. Innen hozták magukkal a titkokat az egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában, és csak az álomban jelenik meg itt-ott…”
