A betegségek gyógyító kövekkel való kezelésére történő első konkrét utalásokat a kínai kultúrában találjuk.

Már 5000 évvel ezelőttről, a Vörös Császár, Csen Nung idejéből is sok feljegyzés maradt hátra a gyógyító kövek hatásairól.

A Kr. e. 384-322-ig élt Arisztotelész feljegyzéseit szintén ismerjük a drágakövekkel való kezelés akkori módszereiről.

A napjainkban jól ismert, ősi indiai Ayurvéda-filozófia is a köveket ajánlja betegségek esetén a test és a lélek harmonizálására, jóllehet többnyire porrá tört formában.

A Bibliában is találunk utalásokat a kövek erejére. Íme egy látomás A jelenések könyvéből az „Égi Jeruzsálemről”:

„És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta ‚áspis kőhöz; … És a város kőfalának alapjai ékesítve valának mindenféle drágakövekkel.” (Jel. 21,10-11. és 19.)

Gyógyító kövek a középkorban

A Jelenésekben felsorolt tizenkét drágakő egészen a középkorig a legjelentősebb szimbólum-, védő és gyógyító kőnek számított.

Mind a tizenkettő megtalálható például a bécsi Birodalmi Koronában, szimbolizálva, hogy „az uralkodó Krisztus földi helytartója”.

Noha az egyház kizárólagos monopolhelyzetében legalábbis a külvilág felé sok dolgot elutasított, a drágaköveket ott is gyakran használták: részint betegségek kezelésére – hiszen a papok régen gyakran „gyógyítók” is voltak -, részint pedig a papok öltözékének díszítésére.

A gyógyitó kövekkel való kezelés teljesen új fajtáját a 12. században fedezte fel egy apátnő: Bingeni Szent Hildegárd, Physica című munkájában a rátétel mellett a drágakövek belsőleg történő alkalmazását is javasolja, a drágakő lenyelésétől a feloldott ásványok megivásán át a „drágakővizek” bevételéig.

A gyógyító kövek a 16. századtól bizonyíthatóan fontos szerepet játszottak a gyógyászatban. Ekkoriban találták ki például, hogy az orrvérzés hematit rátételével csillapítható.

Ezen a területen különösen Philip Aureolus Bombast (1493-1541) ért el kimagasló eredményeket – őt ma „Paracelsus” néven ismeri a világ.

Az ásványokról” írott művében a gyógyító kövek alkalmazása mellett szerkezetükre is kitér. Hildegard von Bingenhez hasonlóan Paracelsus is többféleképpen dolgozott a gyógykövekkel.

Megkülönböztette például a ,szubsztanciákat, amelyek alkalmazása megszünteti a betegség tüneteit, és a szubtilis erőket, amelyek egyidejűleg a testi fogyatkozás okát is leküzdik.

A gyógyító kövek használata napjainkban

Vitathatatlan – még a klasszikus orvostudomány szerint is -, hogy a test számára létfontosságúak az ásványok és a nyomelemek (valódi értelmezésükben: „a kőzetek nyomai”).

A gyógyfürdők vizében oldott ásványi anyagok segítenek leküzdeni a betegséget, s manapság mindenki iszik „ásványvizet” is.

Még ha a természettudomány többnyire kétségbe vonja is a gyógykövek hatását, a kutatások mégis megállapították, hogy létezik kölcsönhatás az ásványok és környezetük között.

Többek között bebizonyították azt, hogy a fény, de akár bőrünk melege vagy nedvessége is megváltoztatja az ásványok molekuláris szerkezetét. Ebből pedig az a (jóllehet „tudományosan” még nem igazolt) feltételezés fakad, hogy a változás fordított irányban is megtörténhet