E történetben összekapcsolódik a múlt és a jelen, az indiánok és a fehérek viszálya, valamint a Föld és a Kozmosz.
Egy szupermodern bázis
A hivatalos neve: Nyugati Rakétakisérleti Gyakorlótér, Kilövési Központ. Itt állomásozik az USA Kozmikus Haderejének Parancsnoksága (US Space Command). A légierő támaszpontjának a másik, egyszerűbb neve, amelyen sokat emlegették az elmúlt évtizedekben: Vandenberg.
Los Angeles-től 250 kilométerre található a Csendes-óceán partján, és körülbelül 400 négyzetkilométert (!) foglal el. Innen már több száz rakétát küldtek az űrbe. Különféle kilövőkről startoltak ezek az űrjárművek. Volt (van) egy olyan kilövő bázis is, amelynek története kissé elüt a többiekétől. Ez az SLC-6, amit a környéken élő indiánok ismeretlen okból Slick Sixnek, azaz „Síkos Hatosnak” neveztek el.
A támaszponton 11 kilövőhelyen 20 komplett rakétaindító bázis épült. Ez az Egyesült Államok legnagyobb rakéta kísérleti terepe, ahol több ezer fős polgári és katonai személyzet teszi a dolgát. Innen indult el 1959-ben az első amerikai kutatóműhold, a Discovery-1.
Attól kezdve építették ki folyamatosan a kísérleti telepet, és 1966-ban született meg a döntés, hogy onnan indíthassák majd el a hatalmas rakétát, a Titan-3M jelű szerkezetet, amelynek feladata az egyre nagyobb, és már-már űrhajó méretű terhek felszállítása Föld körüli pályára.
A legfontosabb feladat a sok évig tervezett MOL (Menned Orbiting Laboratory; olyan űrben keringő laboratórium, amelyben emberek is dolgozhatnak majd). Az „emberek” alatt értelemszerűen katonákat értettek akkoriban, hisz végül is az egész műveletet a légierő keretéből valósították meg. A támaszpont mellett volt bőven szabad hely.
A föld ott terméketlen, és amikor az állam nevében ajánlatot tettek a tulajdonosoknak, azok habozás nélkül eladták a területeiket. Mivel az első kilövéseket 1968 végére tervezték, a munkálatok nagy lendülettel indultak meg, 1966 márciusában már dolgoztak a jókora buldózerek. És akkor történt valami… A föld alatt egy indián temetőre leltek, amiről már rég megfeledkeztek, főleg azért, mert az a csumas indiánoké volt valaha.
Időközben ugyan a csumasok nem haltak ki, ám egy évvel korábban temették el az utolsó csumas indián asszonyt, Mary Yee-t, aki még beszélte azt a nyelvet. A többi csumas már csak angolul tudott. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy felhördüljenek, és azonnal panaszt tegyenek a hatóságoknál: kérték, hogy állítsák le az építkezést, mert számukra tűrhetetlen, hogy régi hitüket meggyalázzák. A csumasok szerint a halottaknak mindörökre a föld alatt kell maradniuk, de lám, itt e gépek kiforgatták őseik csontjait!
A varázsló átka
A csumasok sohasem voltak sokan, vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak évszázadokon át. Miután a fehérek elfoglalták Amerikát, különféle járványos nyavalyák pusztították őket.
Mivel e hatóságok jószerével ügyet sem vetettek a csumasok szavára, a törzs varázslója kimondta a nagy átkot a kilövő platformra! Kihirdette, hogy legyen átkozott az SLC-6-os és annak minden kilövése, amit a sápadtarcúak a jövőben terveznek ott végrehajtani.
A bázist építők, meg az ott dolgozók kezdetben jókat mulattak az indiánok „primitív” gondolkodásmódján. Az építkezés szünet nélkül tartott, és 1969-ben véget is ért. A MOL űrlaboratórium tervezése késett, igy a szerelők hozzá sem láthattak a munkához, aztán 1972-ben Nixon elnök lefújta a tervet.
A szakértőktől megtudta, hogy azóta rengeteg kémműholdat lőttek fel, és azok ellátják ugyanezt a feladatot, amit egy „emberes” megfigyelő űrállomás személyzete elvégezhetne. Űrkompokat kezdtek hát építeni, de ezt nem végezhették a szabad ég alatt, ezért a kilövő mellé oda építettek néhány hatalmas hangárt, meg egy 76 méteres tornyot. A költségeket 40 millió dollárra tervezték – lett belőle majdnem 80 millió.
A csumasok megint tiltakoztak az újabb építkezés ellen is – de ki figyelt rájuk? Meg őseik csontjaira? A temető helyén akkor még ott állt az SLC 6 os kilövő bázis a toronnyal. Különböző nehézségek után az 1990-es években az ismert Lockheed repülőipari cég bérelte ki, hogy ott próbálják ki az Új Arena rakétákat.
Akik a támaszponton még emlékeztek az indián varázsló átkára, azok is megnyugodtak, mert hiszen azóta csaknem 30 év telt el, s remélték, hogy az átok mar „elévült”.
1995. augusztus 15-én elstartolt innen egy rakéta, amely a ViaSat-1-es tévéműsorszóró műholdat vitte volna az űrbe. Akik látták, hogy a rakéta gond nélkül elstartol, megnyugodtak – de nyugalmuk nem tartott sokáig. Négy perccel az indulás után a rakéta úgymond megbolondult, összevissza kezdett repülni, majd a sűrűn lakott kaliforniai partvidéket vette célba…
Nem tehettek mást, az e célra beépített önmegsemmisítő berendezést aktiválták, így az még az óceán felett felrobbantotta a rakétát, több száz millió dollárt érő terhével együtt.
A következő kliens a NASA volt. 1997 augusztus 22-én egy nagy rakéta sikerrel emelte fel és vitte ki az űrbe a Lewis/SSTI-1-es műholdat. Az eszköz Föld körüli pályára állt, de pár nappal később bukfencezni-, bukdácsolni kezdett az űrben, lemerítette akkumulátorait és nem reagált a rádión érkező parancsokra, igy nem tudták stabilizálni. Szeptember végén lesüllyedt a légkörbe, ahol elégett… Akkor már az egész Vandenberg az indiánok átkáról beszélt.
Gyakorlatilag az történt, hogy minden olyan űrkísérlet, fellövés vagy bármilyen más akció, amihez köze volt az indián temetőre épített kilövőhelynek, kudarcra volt ítélve.
Az átok él!
A gyakorlatias gondolkodású amerikaiak persze nem hagyták magukat, és több próbát tettek, újra meg újra. Ám a „Síkos Hatos” nem bizonyult szerencsésnek. 1999. április 27-én egy Atena-2-es rakéta felemelte az IKONOS-1-es műholdat. Ennek feladata lett volna a Föld felületének fényképezése nagy felbontóképességű készülékekkel.
Ugyan szépen ment felfelé a rakéta, de a vezérlése egyik pillanatról a másikra felhagyott az adatközléssel, emiatt az alaszkai irányitóállomás sem találta meg az éterben, és nem tudott parancsokat közvetíteni. Ennek hatására hiába jött el a megfelelő pillanat, a rakétáról nem kapcsolódott le a műhold, és nem került pályára. Az esetet később kivizsgáló bizottság tagjai jelképesen szólva a hajukat tépték, mert semmilyen értelmes műszaki magyarázatot nem találtak a fiaskóra.
Mint azt az orosz nyelvű Tajnü XX vjeka című, főként ufológiával és más rejtélyes jelenségekkel foglalkozó hetilap írta 2012-ben, az amerikaiak, ha nem is elég korán, de végül feladták a dolgot. Ugyan a kilövőállomást pár évre még bérbe adták a Boeing Aircraft Corporationnek, amely a Delta hordozórakétákat tesztelte, de ők sem arattak sok sikert. Végül úgy döntöttek, hogy az újabb űrkompjaikat már inkább Floridából lövik ki, és azok hadd szálljanak le a Vandenbergen – jó messzire az egykori indián temetőtől… Azóta az SLC-6-os, vagyis a „Síkos Hatos” környéke elnéptelenedett, és talán végre a halott csumas indiánok szellemei is megnyugodtak.
