A buddhista művészetet már kezdettől fogva a Buddha tanításaiból eredő gazdag szimbolika jellemzi.
A Buddhát a korai ábrázolásokban nem jelenítették meg emberi alakban, több száz évig személyét csak jelképek helyettesítették.
Az emberi Buddha ábrázolásának megjelenését az i.sz. 1 -2. századra teszik, addig ún.anikonikus módon, jelképszerűen, olyan jelképek segítségével jelenítették meg a Megvilágosodottat, mint például a Tankerék, egy trón, egy napernyő, a megvilágosodás fája előtti üres hely, lábnyom vagy egy lovas nélküli ló.
A születő Sziddhártha herceget az elefánt, a hatalomról lemondót az üres trón, a megvilágosodottat a bódhi- fa, a tanítót kerék, a nirvánába távozót sztúpa ábrázolta.
A fehér elefánt
A fehér elefánt Májá, Gautama Sziddhártha édesanyjának álmában jelenik meg először, ez jelzi a későbbi Buddha születését.
Ez a fehér elefánt azt a szellemi erőt jelképezi, ami megtestesült a Buddhában. Az elefántra a megfontolt erő, nyugalom, türelem, bölcsesség jellemző. A rendíthetetlen igazság jelképe is lehet.
Tankerék
A buddhizmus egyik ősi alapszimbóluma a kerék, amely ősi Nap-szimbólumra vezethető vissza. Magát a Buddhát is jelképezi, aki tanításával mozgásba hozta a Tan kerekét.
A kerék ábrázolása „A Tan kerekének megforgatása” címet viselő első Buddha-beszédre is utal. A kerék mint a Tan szimbóluma az egyik legkidolgozottabb jelkép a buddhista ikonográfiában.
A Tankerék egy nyolc küllőjű szekérkereket mintáz. A nyolc küllő -mint a lótusz szirmai – a Nemes Nyolcrétű ösvényt jelképezi:
Helyes szemlélet
Helyes elhatározás
Helyes beszéd
Helyes cselekvés
Helyes életmód
Helyes erőfeszítés
Helyes összpontosítás
Helyes elmélyedés
A kerék Indiában általában az uralomhoz kapcsolódott, forgatása a világ fölötti uralom képe volt. A Tankerék kereksége a tanítás teljességét, a Tan tökéletességét szimbolizálja.
A kerékagy az éghez kapcsolódó, azaz magasrendű, tudatossággal áthatott cselekedetek illeszkedési pontja. A fegyelmet és összpontosítást jelenti, amely elengedhetetlen a meditáció gyakorlata során.
Az éntelenségre is utal, vagyis hogy a középpontban, saját lényünk rétegei mélyén nem találunk egy állandó, változatlan „én”-t.
A kerék szimbolikájához hozzátartozik a tengely is, hiszen a tengely körül forog, az hozza mozgásba. Ez a tengely szimbolikusan utalhat az ember belső tengelyére, ami többek között az önuralommal, a fegyelmezettséggel van kapcsolatban, ami központi fontosságú a meditációs gyakorlatokban.
Az abroncs, ami a küllőket összetartja, a tudat végső természetére utal, ami minden bölcsességet magába foglal, illetve a minden külső-belső élményre kiterjedő éberségre vonatkozik.
A Buddha szavaival: „A kerék küllői a tiszta életmód szabályai; igazságosság az átmérője; bölcsesség a kerülete; szerénység és elmélkedés a középpontja és tengelyén nyugszik az igazság.”
A Tankerék Tibetben számos helyen látható, például kolostorok tetején, de a kézi imamalom hengerének tetejét is a nyolc küllőjű Tan-kerék díszíti.
Gyakori ábrázolása a Tankeréknek, hogy azt két gazella fogja közre. Ez arra utal, hogy először Váránaszí (a mai Benáresz) városa mellett a Gazellapark nevű ligetben („vadasparkban”) tartotta a Buddha az első tanítást.
Itt történt, hogy – a mítosz szerint – Indra és Brahmá ösztönzésére őt aszkétával, korábbi társaival megismertette tanainak alapjait, a Négy Nemes Igazságot. Ezzel első ízben nyilvánította ki a Dharmát, elindította, „mozgásba hozta”, megforgatta a Tan kerekét.
Fa
Az élet fája szerte a világon számtalan legendában megjelenik. Ez a mítoszokban a tudás fája, máshol az égbe vezető út jelképe.
Néhol világfa tartja a menny boltozatát, s így a világmindenség tengelye. A buddhizmusban az élet fája a bódhi-fa, amely alatt ülve Buddha megvilágosodott.
Az idő, élet és halál örök körforgása közepette a fa képviseli az állandóságot. A fa Gautama Sziddhártha születésének történetében is megjelenik: egy szálafa ágába kapaszkodva szülte meg gyermekét Májá királyné.
Bódhgajában áll egy fügefa, annak az eredeti bódhi-fának az „unokája”, amely alatt a Buddha megvilágosodott. Neve azt jelenti: a megvilágosodás fája.
Létezik egy szent fügefa Anuradhapurában, Sri Lankán. Állítólag azon bódhi-fa hajtása, amely alatt ülve a Buddha megvilágosodott.
A Srí Mahá Bódhi néven ismert fát i. e. 288-ban ültették és ez a legrégebbi fa a világon, amelynek az elültetési ideje ismert.
Mint a születésének, úgy a Buddha halálának történetében is jelen van a szálafa, mivel a kis Hiranjavatí folyó partján, két virágzó szálafa tövében, észak felé eső fejrésszel és jobb oldalára dőlve feküdt, s készült fel az eltávozásra.
Ernyő
A buddhista ikonográfiának ez a jelképe eredetileg a fügefára utal, amely alatt a Buddha megvilágosodott. A buddhista művészetben a fügefa ágai később királyi napernyővé stilizálódtak, egyszerűsödtek, a menedéket jelképezve, amit a bódhi-fa nyújtott az alá letelepedő Gautamának.
Egyes ábrázolásokon a világ legendás „igazságos uralkodója” feje fölé kísérői meditáció közben ernyőt tartanak és legyezővel legyezik.
Az ernyő a buddhista közösség (a Szangha) által nyújtott védelmet szimbolizálja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a megvalósítás érdekében érdemes csatlakoznunk a Buddha követőinek közösségéhez. Egy másik, mahájána értelmezés szerint az ernyő azt az üdvös tevékenységet jelképezi, amellyel megvédjük a lényeket betegségtől, ártalmas erőktől, akadályoktól.
Sztúpa
A buddhista szentélyek legrégebbi típusa a sztúpa, ami eredetileg egy lezárt sírhalom volt. A buddhista hagyományban a sztúpák építését maga a történeti Buddha vezette be, aki konkrét utasításokat adott saját hamvainak elhelyezésére és a sztúpák építésére vonatkozóan.
A Buddhától halála után Kuszinagara előkelőségei hatnapos gyászszertartáson vettek búcsút. A hetedik napon kendőkbe bugyolálták a Buddha holttestét, a kendőket átitatták olajjal, majd máglyán elégették.
A királyok, fejedelmek és a Buddha hívei mind igényt formáltak ereklyéire, ezért a maradványait abban a kilenc királyságban osztották szét, ahol tanított.
Az arany- és kristályedényekben őrzött relikviák fölé tíz sírdombépítményt, sztúpát emeltek.
A sztúpa így vált a Buddha földi jelenlétére és a tanítására utaló jelképes síremlékké.
Üres trón
Az „üres trón” arra a hiányra vonatkozik itt, amelyet a Buddha maga után hagyott a létforgatagból való távozásával, hiszen nem jelölt ki a maga helyére utódot.
Másrészt világkerékforgató királyként temették el, ami szintén bizonyítja, hogy jogosan illethette volna meg a csakravartin, azaz a kerékforgató „világkirály” trónusa.
Létezik olyan változata ennek, ahol Mára megtámadja a Buddhát, aki helyett egy üres trónt láthatunk: a trón jelzi a megvilágosodást, a világ felett elért uralmat, az üresség pedig az én hiányára, ezért Mára támadásának hiábavalóságára utal.
Lábnyom
Számos legenda szól arról, hogy több helyen is, amerre a Buddha járt, otthagyta a lába nyomát, mely alakzatok lenyomatként a kőben a mai napig láthatók.
A Buddhapádának nevezett lábnyomokat vagy ábrázolásukat megkülönböztetett hódolattal, az ereklyéket és a Buddha ábrázolásokat megillető tisztelettel veszik körül. Ráadásul különböző nagyságú láblenyomatok és ábrázolásaik találhatók nemcsak India-szerte, hanem Burmában, Thaiföldön, Tibetben, Mongóliában, Kínában és Japánban is- pedig a Buddha nem is járt ezeken a helyeken…
A leghíresebb ilyen lábnyom Sri Lankán található a Szumana hegyen, amelyet a keresztények „Ádám lábnyomaként” ismernek, ami arra példa, miként törekszenek a különböző vallások képviselői az ilyen emlékeket a saját hitük szerint értelmezni.
A lábnyom ábrázolása a Buddha személyére és földi jelenlétére utaló szimbólum. A Buddha lábnyoma a Buddha világra tett hatását jelképezi, ezért is „töltik fel” gyakran a lábnyomot egyéb jelképes ábrázolásokkal, vagyis gyakran a legfontosabb buddhista jelképeket is belefoglalták a lábnyom ábrázolásába. Ezek:
• Szvasztika – a Nap forgásának ősi geometrikus szimbóluma, a buddhizmusban „a Buddha pecsétje”
• Kagylókürt – a Buddha tanítói hangjának jelképe
• Váza – az ereklyetartó a Buddha és a buddhista szentek hamvainak tartója
• Halak -a korlátoktól mentes, szabad, megvilágosodott tudat szimbólumai
• Tankerék – a Buddha tanításának jelképe
• Braluná koronája – az abszolútum bölcsességét birtokló Buddhára utal
• Vadzsra – a gyémántjogar a Buddha tanainak elpusztíthatatlanságát és erejét szimbolizálja
• Három Drágaság – a Buddha, a Buddha tanai és a buddhista gyülekezet értékes hármasságát fejezi ki
• Pányvák – a démonok, kísértések megkötözésére, leküzdésére szolgáL
Lótusz
A víz fölé emelkedő fehér tavirózsák, rózsaszín és kék lótuszvirágok mindenütt megragadták az emberek képzeletét. Ösztönösen érezték, hogy itt valami többről van szó, mint csak egy szép virágról.
Különféle fajtái kiemelkedő szerepet játszanak a szent és a világi irodalomban. Gyakori szimbólum a képzőművészetben is, különösen Indiában, Egyiptomban és Kínában.
A sokezer éves irodalmi és művészeti konvenciók alapján már a Buddha életrajza, a Lalitavisztara is megemlíti, hogy amikor a Buddha megszületett, hét lépést tett és azonnal lótuszvirágok fakadtak a lépéseiből.
Igen hamar lótusztrónra ültették és a kíséretét alkotó természetszellemeket elborították a lótusz-szimbólumok. A „megvilágosodás”, „felébredés” a lótuszvirág kinyílásához hasonlatos. A buddhisták számára a lótusz a megvilágosodás szimbóluma.
A tudatunk fejlődése olyan, minta sötét mélyben rejtőző csíra kibontakozása, majd a víz felszíne felé törekvése, ott pedig a virágba borulása olyan, mint a megvilágosodás.
Csodás ez az egyetlen, nemesen egyszerű és mégis sokrétű üzenetet közvetítő, összetett szimbólum, érdemes megismerkedni a részletekben rejlő utalásokkal!
• A föld mély sötétjében rejtező, szunnyadó magban, majd csírában már ott él a késztetés a fény iránt, ezért indul el a lótusz a világosság felé. A legmélyebb tudatlanságban is ott a tudatossá válás és megismerés vágya, ezért indulnak el és emelkednek ki a szellemi sőtétségből a törekvő lények. A virág gyökerei a zavaros víz alatti talajba nyúlnak úgy, ahogy a tudatunkat is elhomályosítja a harag vagy a sóvárgás. A virág kiemelkedik a mocsárszerű vízből, a sötétségből és lassan felfelé indul a víz szintje, felső határa felé. A tudat tisztasága is így bontakozik ki az emberi testben fokozatosan öntudatra és a benne rejlő lehetőségekre ébredve.
• A lótusz csak akkor hoz virágot, bontja ki szirmait, amikor már túljutott a víz tetején, s mentes marad a föld és a víz érintésétől. A tudat is kiemelkedve a nem-tudás, a tudatlanság mocsarából és a szenvedélyek zavaros hullámaiból így bontakoztatja ki képességeit. A mélyből táplálkozik a lótusz, s ezt virággá és terméssé teremti. A tudat is a mélységek sötét erőit változtatja át a tudatosság fényévé. Végül a lótusz a Nap, a fény végső forrása felé tárja szirmait. Ugyanígy képes a tudat is megvilágosodni. A lótusz virága és termése együtt jelennek meg: mikor a virág nyílik, már ott látjuk a termést is. A megvilágosodott tudat is magában hordozza a bölcsességet és az együttérzést, hogy mások felé közvetítse.
• A lótusz még a mélységben gyökerezik, de virágja már a magasság fényétől övezett, így a Felébredett is átfogja a legmélyebbet és a legmagasabbat, a sötétséget és a világosságot, az anyagot és a szellemet, a korlátozottságot és a szabadságot. Mindent egyesít – még a szanszárát és a nirvánát, a létforgatagot és az ellobbanást is. Minden ellentét fölött áll.
• A lótusz levelének és virágjának olyan sajátos a felépítése, szerkezete, hogy semmiféle szennyeződés nem tapad meg rajta, még a vízcseppek is leperegnek róla. A megvilágosodott tudatot is érintetlenül hagyja bármi világi szennyeződés és mentes marad minden vágytól. Indiában a lótuszt tartják a virágok legnemesebbjének. A lótusz a tisztaság, a teremtő erő és a tanítások terjesztésének a szimbóluma. De kapcsolatos a lótusszal a csakra vagy kerék is, amelyet a költők mintegy szirmokra osztanak.
A mahájána buddhizmus egyik bódhiszattvája Padmapáni, azaz „Lótuszkezű” vagy „Aki lótuszvirágot tart a kezében”. A művészek valószínűleg az indiai Krisna-Visnu ábrázolásokat vették mintául, mert Padmapáni nemcsak lótuszt tart, de lótuszon áll a tribhanga, a három ívben meghajlott tartásban, ami megfelel az indiai szépségideálnak.
Egyes bódhiszattvák és szentek lótuszban születtek, közülük is a leghíresebb Padmaszambhava, a neve is azt jelenti: Lótuszban született.
Ő hirdette másodjára a buddhizmust Tibetben. Tibet zord hegyei között nem él meg az indiai lótusz, még a híres mantra, az Óm mani padme hum is Indiából származik.
Egy tibeti leánynak, Delog Dava Dölmának misztikus látomása volt 1924-ben: látta a felső és az alsó világokat. Látomásait versekben írta le, innen valók a következő sorok:
Lótuszvirág lábad elé borulok a porba,
Kegyesen tekintesz minden élőlényre,
Magasztallak, hogy nagyon sok érdemel szerezzek,
Kijussak a sötét világból a fényre.
Hódolatom neked, Táró, lótuszokkal ékes,
Kezed minden földi égi-szépre színez,
Egyik neved Csintátnani, drágakőiek anyja,
Mert te minden vágyat gyorsan teljesítesz.
Pillantásod hűsít, mint az enyhet adó holdfény,
Nagy örömmel siet mindenki elébed,
És a hitük kivirágzó, nagy lótuszvirága
Ad nekik örökre tiszta menedéket.
Oszlop
A buddhizmus szent helyeinek látható szimbolikája csak Buddha halála után mintegy 300 évvel jelent meg. Észak-Indiában Asóka császár a Buddha tanainak követője lett, s átvette az oszlpok imádatának korábbi indiai kultuszát, hogy elősegítse a buddhizmus terjedését. Afganisztán és Bengália között elterülő birodalmában a kő- és faoszlopokba ezentúl a Buddha mondásait vésték, valamint a Tankerék mellé jelképes állatfigurákat helyeztek el a tetejükön.
Oroszlán
Gautama Sziddhárthát úgy is nevezték Sákjaszimha, azaz A sákják oroszlánja. Ezzel a királyi vagy ksatrija, „harcos” származására utaltak.
Az oroszlán a buddhizmus egyik leghatásosabb szimbóluma. Az oroszlánt általában az uralommal, az erővel, a hatalommal hozhatjuk összefüggésbe.
A Buddha tanításaira szoktak úgy is hivatkozni, hogy: „oroszlán üvöltés”, amivel erejére utalnak Az oroszlán kifejezi azt is, hogy ő az egyetemes törvény védelmezője.Így lehet az oroszlán a Buddha jelképe.
