Miért ragadnak egyes szellemek a földön? Többek között erre a kérdésre kereste a választ pályafutása alatt, a neves kilinikai pszichológus, Dr. Edith Fiore, s úgy tűnik, végül meg is találta azt.

Klinikai tapasztalataimra támaszkodva néhány egyszerű magyarázatot találtam arra, hogy bizonyos entitások miért maradnak itt, az anyagi síkon, ahelyett, hogy befejeznék a szellemvilágba való átmenetüket. – mondja Dr. Fiore.

A leggyakoribb okok a tudatlanság, a zavar, a félelem (különösképpen a pokoltól való félelem), bizonyos élő személyekhez vagy helyekhez, avagy az alkoholhoz, dohányhoz, ételhez, sze*hez való szenvedélyes, rögeszmés kötődés.

Ezenkívül a rossz értelemben vett befejezetlen ügyek is gyakran kényszerítik a szellemeket arra, hogy itt maradjanak a fizikai világban. Vannak olyanok is, akiket a bosszúállás szándéka tart itt.

A hipnotizált betegeken keresztül e szellemekkel beszélve azt is megtudtam, hogy néhányan életükben annyira meg voltak győződve arról, hogy semmi sincs a halál után, hogy egyszerűen nem látták meg az értük jövő családtagjaikat, vagy vezetőiket. Ehelyett céltalanul és zavartan kóvályogtak, és ez a

tudatlan állapot sokszor évekig tartott.

Ha megkérdeztem, rendszerint tagadták, hogy halottak volnának, és valami ilyesmit mondtak: – Ha valaki meghalt, akkor meghalt! Én most itt vagyok, és éppen annyira vagyok halott, mint maga!Ha hipnózisban visszavittem őket a haláluk idejére, és megkértem őket, hogy vessenek egy pillantást élettelen fizikai testükre, visszautasították ezt, vagy azt állították, hogy alszanak, vagy hogy az a test valaki másnak a teste.

Annak érdekében, hogy meggyőzzek egy különösen makacs entitást arról, hogy a teste igenis meghalt, visszavittem őt a halála idejére. Hevesen állította: – Csak alszom… egy szatén ágyban alszom. Nem vagyok halott, érti?! Nem! Nem látok – nem akarok látni többet! Percekkel később felismerte néhány szellemrokonát, köztük halott férjét, és közeli barátait.”

Ekkor azt mondta: – Na ne mondja, hogy halott vagyok. Nem vagyok halott! Ott van Betty. Ő tényleg halott. Az akarja,hogy menjek el hozzá. De nem mehetek vele, mert ő halott. Betty rám kiabál, hogy „Halott vagy,halott vagy”, de nem, én nem vagyok halott!

Miután tovább beszélgettem vele a halál természetéről,végül képes volt elfogadni valódi helyzetét, és készségesen elindult férje és Betty kíséretében.

Az öngyilkosok legtöbbször fel sem fogták, hogy meghaltak

Néhány ember olyan mélységesen zavarodott volt halála idején, hogy egyszerűen észre sem vette,hogy meghalt. Ez különösen jellemző volt az öngyilkosokra. Közülük nagyon sokan – bár nem mindegyikük – bolyongtak céltalanul, és tettek hiábavaló kísérleteket arra, hogy érintkezésbe lépjenek az élőkkel.

Ez történt azzal az emberrel is, aki egy hídról leugorva ölte meg magát. Látta saját testét a homokon, de nem fogta fel halálának tényét. Később azt sem értette, hogy miért nem válaszoltak neki a parton lévő emberek.

Láttam olyan eseteket is, ahol az öngyilkosok átestek a normális halál folyamatán. Mindazonáltal úgy látszik, hogy az öngyilkossággal csak elodázni lehet a vizsgát, és csak késleltetni lehet a spirituális fejlődést, mert valamelyik elkövetkező életében az egyén ismét olyan helyzetbe fog kerülni, ahol választania kell az öngyilkosság és egy másik megoldás között.

Akik váratlanul mentek el

A hirtelen, váratlanul meghaltak között is nagyon gyakori a zavart tudatállapot. Egyesek órákig, napokig, sőt, néha évekig is ott maradnak, ahol meghaltak.

Egy zenész fiatalember, aki autóbalesetben halt meg, ott maradt a helyszínen, és figyelte, amint testét beteszik egy műanyag zsákba – anélkül,hogy megértette volna az esemény jelentőségét. Azután – mivel egyedül érezte magát – elment annak a motelnek haljába, ahol játszani szokott, és nagyon megdöbbent, amikor senki sem vette észre, és senki sem szólt hozzá. Később még viccelődött is, amikor erről beszélt:

-Úgy éreztem magam, mint Casper, a nyájas kísértet!

Egy másik férfi, aki szintén autóbalesetben halt meg, több mint huszonnégy órát töltött teljesen összezavarodva a baleset helyszínén, és csak bámulta azt a helyet, ahol a kocsija lerohant az útról, és belezuhant a folyóba. Ezután hazatért, és hiába próbált szóba állni a családjával.

Egy tizenéves fiú, akit arcon lőttek, egyszerűen nem volt képes otthagyni összeroncsolódott testét. Így emlékezett:

-Össze voltam zavarodva. Nem tudtam, mi történik. Teljesen elvesztem. Azt sem tudtam, hová menjek. Emlékszem, hogy az, aki lelőtt, egyszerűen csak elhajtott, és otthagyott engem.

Más entitások bevallották, hogy annyira szégyellték magukat múltbeli tetteikért, hogy nem akartak találkozni szeretteik szellemével.

A pokoltól való félelem

Azok, akik nagyon vallásos szellemben nevelkedtek, gyakran rettegtek attól, hogy a pokolba kell menniük. E rémült szellemek sokszor kétségbeesetten utasították vissza a haláluk idején megjelenő segítőket.

Volt olyan is, aki többszöri próbálkozásra sem akart anyjával a szellemvilágba térni, mert szörnyű bűnbánatot érzett korábbi ördögimádásáért. Úgy gondolta, hogy anyja sohasem fog megbocsátani neki, mivel az életében hithű katolikus volt.

A megszabadítás végül csak akkor sikerült, amikor az anyjának sikerült őt meggyőznie arról, hogy teljes mértékben megbocsátott.

Egy másik megszálló szellem, egy fiatal fekete háborús veterán, kábítószeres utcai rabló, aki végül öngyilkosságot követett el, először nem akart az anyjával és nagynénjével elmenni a szellemvilágba.

-Túl jók ők énhozzám; én nem mehetek oda, ahová ők mennek, mert én gonosz dolgokat követtem el; ittam, és kiraboltam az embereket – vallotta.

Egy fiatal lány, aki szilárdan hitt abban, hogy öngyilkosságáért a pokolban kell bűnhődnie, elhúzódott a segítő szellemek elől. Végül úgy ment el, hogy anyja szó szerint elrángatta őt.

A drog- és alkoholfüggők szenvedélye még a halál után is kitart

Az egyik legerősebb szál, amely a fizikai világhoz kötheti a szellemeket, az alkohol, a dohányzás, a kábítószer, a sze*, vagy akár az evés szenvedélye. Ha valaki úgy halt meg, hogy egy ilyen szenvedély rabja volt, halála után azonnal ellenállhatatlan vágyat érez a szer, vagy az érzés után.

Nem akar eltávozni a szellemvilágba, hanem elvakultan csak e sürgető szükség kielégítésére törekszik. A szellemsegítőket és a vezetőt észre sem veszi; a Ragyogó Fény észrevétlen marad.

Nagyon sok szenvedélybeteget kezeltem már. Azok a szellemek, akik valamilyen szenvedély rabjai, hajlamosak arra, hogy az élő szenvedélybetegek, és azok kedvenc helyei köré gyűljenek, hogy újra átélhessék azt, ami valaha életük vezérmotívuma volt.

És – miután megszálltak valakit – valóban át is élik mindezt újra. Ettől kezdve ők irányítják az egyént, és bármely pillanatban bármire rákényszeríthetik, ha akarják!

A kábítószeresek és az alkoholisták szinte mindig egynél több szenvedélybeteg szellemnek „adnak szállást”. Egy negyvennégy éves gyógyult alkoholista nőt, aki már több, mint négy éve nem ivott, de még mindig mély depressziótól és szorongásos rohamoktól szenvedett, tizennyolc alkoholista entitás tartott megszállva, amelyek közül néhány már tízéves kora óta vele volt!

A kábítószeresek és az alkoholisták szinte ajtót nyitnak a megszállásnak azzal, hogy maguk köré vonzzák a hozzájuk hasonló szellemeket.

Ám akadnak olyan esetek is, amikor valaki egyszerűen csak rossz helyen, és rossz időben fordul meg valahol egy bárban vagy egy házibulin -, ahová már természetszerűleg odagyűltek az e szereket élvezni kívánó szellemek.

Befejezetlen dolgok

Ha valaki félbehagyott egy fontos munkát, gyakran kényszert érez arra, hogy befejezze. Ez még a halál után is folytatódhat, ami gyakran köti a szellemeket az anyagi világhoz. Mivel e szellemek hiába próbálják ők maguk befejezni a munkát, végül egy élő embert szállnak meg, aki helyettük él és dolgozik.

Ilyenkor a megszállott megmagyarázhatatlan kényszert érez arra, hogy olyan dolgokat csináljon, amelyek régebben egyáltalán nem érdekelték.

Élő személyekhez vagy egy helyekhez való rögeszmés ragaszkodás

Az élőkhöz való túlzott ragaszkodás szintén arra kényszerített néhány entitást, hogy a föld közelében maradjanak. A szülők azért maradtak itt, hogy „segítsék” gyereküket; a házastársak szerelmi kapcsolatban maradtak egymással. De – akár a legjobb szándék ellenére is – a szellemek ragaszkodása mindig komoly problémákat okozott: a túlságosan védelmező szülők akadályozták gyermekeik testi és szellemi fejlődését, mert beléjük oltották saját félelmeiket; a szerelmes házastársak igencsak kikeltek magukból, mikor az özvegy megházasodott, és sokszor szándékosan tették tönkreaz új házasságot.

Egy esetben egy fiatalember az őt bálványozó öccse mellet maradt, hogy „segítsen” neki. Mivel az entitás kábítószeres volt, az öccse is hamarosan marijuanát kezdett szívni – majd más szerekre is rászokott.

Különösen megragadó eset volt, amikor egy együttérző sebész, aki hirtelen autóbalesetben halt meg, visszatért a saját kórházába, és egy éppen idő előtt megszületni készülő magzat testébe húzódott be. Tettét így magyarázta:

– Ez a kis csöppség túl korán – hét és fél hónapra – született volna meg, és még nem is volt másfél kiló… nőnie kellett még. Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül is életben maradjon. Én adni tudtam neki valamit; erőt, amíg ő maga nem lesz elég erős. Olyan csöpp kis teremtés volt, olyan parányi. Szükségem volt rá, és neki is szüksége volt rám. Még rengeteg dolgot szerettem volna átélni; vele együtt megtapasztalhattam azokat a vágyott dolgokat, amelyekre nekem nem maradt időm.

Húsz évvel később, mikor eltá vozott, a beteg azt mondta róla:  – Kedves volt hozzám, de úgy érzem, annyi terhet levett a vállamról, hogy nem is volt esélyem a fejlődésre.

Gyakori eset, hogy a szellemek azért kötődnek továbbra is a földi síkhoz, mert rögeszmésen ragaszkodnak egy helyhez, általában a volt otthonukhoz vagy birtokukhoz. Volt egy rejtélyes esetem, amikor egy nőnemű entitás még kislány korában szállta meg betegemet – akkor, amikor a kislány családja az otthonát építette azon a földön, ami nyolcvan évvel azelőtt a szellem birtoka volt.

Ez a bosszúszomjas szellem először a kislány szüleire próbálta kiönteni a dühét, de mivel a szülők aurája túl erősnek bizonyult, végül hét éves kislányuk lett az áldozat. A megszállás pillanatától fogva a kislány személyisége alapvetően megváltozott; lehetetlenül szégyenlős lett, és szinte egyáltalán nem mert mások előtt megszólalni.

A hipnotikus regresszióban kiderült, hogy a megszálló entitást annak idején a gúnyolódó tömeg szeme láttára, nyilvánosan akasztották fel gyilkosságért. Utolsó emléke a „gyűlölködő arcok tengere”volt. Ez a nyomorult szellem ehhez a traumatikus élményhez kapcsolódó érzelmeit vitte át a megszállt kislányba.

Mikor végül eltávozott, betegem azonnal megszabadult a beszédhibájától és a félelmeitől, és minden szorongás nélkül tudott előadást tartani a templomban.

Bosszúálló szellemek

A megszálló entitások nem mindig ilyen jó szándékúak; sokszor rosszhiszeműek, sőt, egyenesen bosszúállóak is lehetnek! Több olyan betegem is volt, akiket elhunyt haragosuk szelleme fertőzött meg.

Ám sokakat olyan gonosz entitások ostromoltak, akiket életükben még csak nem is ismertek. Azis előfordult néha, hogy egy szellem azért zaklatott valakit, mert gyűlölte az illetőt megszállva tartó szellemet!

Egy középkorú nőt több entitás szállt meg, köztük két nővér is. Kiderült, hogy az idősebb nővér csakis azért lakott a betegemben, mert rögeszmésen követte a húgát, hogy továbbra is uralkodhasson rajta.

Mikor a fiatalabb testvér végül szeretteivel eltávozott, betegem nagy megkönnyebbülésére ez az entitás is elment.

Mint ahogy akadnak olyan emberek, akiknek a gondolatai csak a bosszúállás körül forognak,ugyanígy vannak hasonlóan gondolkodó szellemek is. Ezek – például a gyilkosságok áldozatai, vagy azok, akik úgy érzik, hogy komoly sérelem érte őket életükben – azért maradnak a haláluk után is itt, hogy zaklassák „megrontóikat”.

Mivel életükben is alacsonyabb volt a rezgésszámuk, mint a legtöbb embernek, könnyebben ragadnak itt a földön – hasonlóan a bűnözőkhöz és a szenvedélybetegekhez. Volt, aki szabályosan meg akarta ölni az általa megszállt személyt.

Attól függetlenül, hogy milyen szükségleteket próbálnak kétségbeesetten kielégíteni, a földhöz kötött szellemek mérhetetlenül frusztráltak, zavarodottak és boldogtalanok.

Nem találnak békét és tartós kielégülést, míg más ember testében laknak. Valóban elveszett lelkek, akik nem is tudják, hogy milyen károkat okoznak maguknak.

Mit sem sejtő gazdáik életére és viselkedésére gyakorolt hatásuk mindig negatív, esetenként végzetes hatású lehet!