Jelenleg a Homo sapiens sapiens címet adományozzuk magunknak, ami annyit tesz, hogy kétszeresen is bölcsek, avagy nagy tudásúak vagyunk.
Jelentheti azonban azt is, hogy „tudjuk, hogy tudunk” Mi tehát az, aminek kétszeresen is a tudorai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy elveszítettünk egy ősrégi tudást, és sehogyan sem tudjuk már az emlékezetünkbe idézni?
Amennyiben nem szolgálunk rá a fenti titulusra, akkor az elkövetkező időszak lehetőséget teremt, hogy fajunk egésze visszanyerje ősi örökségét. Az ehhez vezető első lépcsőfok a tudatosság elsődleges szerepének felismerése.
Ahelyett, hogy az agy biokémiai folyamatainak melléktermékeként tekintenénk a tudatosságra, át kell értékelnünk kulturális normáink és észlelési paradigmáink szemszögéből. El kell fogadnunk, hogy kreatív, természeti erő, amely áthatja a mindenséget annak megannyi — anyagi, biológiai és spirituális — vonatkozásában.
Nem az idegrendszer terméke tehát, mint sokan tévesen hiszik, jóval inkább olyan vevőkészülék, amely felfogja élő energetikai mezők tudatos jelzéseit.
Gondoljunk a fiatal halróll szóló mesére, amely, hogy választ találjon gyötrő kérdéseire, elzarándokol a tenger bölcs, vén halához. Amikor megérkezik, fölteszi belsejét égető kérdését: „Mi is ez a víznek nevezett valami?” Nehezebb észrevenni azt, ami körülvesz bennünket. A titok épp ebben a látszólagos magától értetődőségben lappang.
Majd kiszúrja a szemünket, mégsem ismerjük fel. Most, amikor ismertnek vélt világunk eresztékeiben recseg-ropog körülöttünk, a széthullás határán sürgősen ki kell nyitnunk a szemünket, és meglátnunk, ami az orrunk előtt van. Sokan túl régóta hanyagolták el belső valójukat azonnali kis örömökért és a fogyasztás kínálta fájdalomcsillapítókért.
Pedig muszáj helyreállítanunk az egyensúlyt külső és belső világ között.
Újra spirituális tartalmakkal kell telítenünk az emberi együttélés formáit, úgy azonban, hogy ezek túlmenjenek az üres külsőségeken annak újbóli megértése felé, hogy belső kapcsolat fűz minket a kozmoszhoz.
Más szóval egészséges, életteli, kozmikus egységre kell találunk külső és belső világunk között. Arnold Toynbee neves történész írta egyszer:
„A civilizáció végső dolga a mind mélyebb spirituális megértés kibontakoztatása.”
A maga részéről úgy látta, hogy a civilizált ember szenvedése az érző lény elkülönülése az időtlen valóságtól. Sok társadalom maradt adós az eszközökkel, amelyek az egyén és a közösség önmegvalósítását és önmeghaladását tennék lehetővé.
Talán ipari kultúránk túl hosszú ideig tagadta meg tőlünk, hogy olyan világot tapasztalhassunk meg, amelyben mi magunk és transzcendentális igazságaink hozzáférhetővé válnak számunkra. A Földhöz vagyunk horgonyozva, erről nem szabad elfeledkeznünk, ugyanakkor azonban arról sem, hogy tömérdek szállal kötöttünk a nagy egészhez.
Túl gyakran feledtetik el velünk, hogy nem vagyunk egyedül, hanem egy hatalmas, titokzatos rend részesei vagyunk. A mindenség felsőbbségét elismerve a teremtő emberi, földi világgal is megújíthatjuk kapcsolatunkat. Waclav Havel híres kijelentése az Egyesült Államok 1991-es kongresszusán hangzott el:
„Ha nem zajlik le forradalom az emberi tudatosság terén, nem várhatunk javulást”
E forradalmi tudatváltás nélkül nem tarthatjuk magunkat méltónak arra, hogy egy kreatív kozmosz tevékeny alakítói legyünk. Ennél is fontosabb, hogy mindenkinek tudatosítania kell: egy átfogó evolúciós folyamatba tartozik. Ez a folyamat alkotja életünk alapját; jóindulatú, egyúttal azonban viharosan változó környezetünket.
Több ezoterikus hagyomány is utalt arra, hogy bizonyos számú tudatos egyed segítségére lehet a Földnek, hogy evolúciós fejlődése következő szakaszába lépjen. Már akár százan is befolyásolhatják exponenciális függvény szerint az emberiség egészét.
Úgy tűnik, hogy a hasonló hatások, amelyekkel a régmúltban éltek eleink, most újra működésbe lépnek, és soha nem látott sebességre gyorsítják fel a tudatosság terjedését planétánkon.
Úgy tetszik, mintha az evolúciós terv része lenne a kollektív, egész planétánkra kiterjedő tudatosság megjelenése.
