A bibliakritikai irányzat sokáig megkérdőjelezte a Biblia szöveghűségét. A holt-tengeri tekercsek felfedezésével azonban kiderült, hogy az ószövetségi szövegek több mint kétezer évre visszamenően sérülésmentesek, azaz egy az egyben megfelelnek a későbbi szövegeknek, amelyekből a nemzeti fordítások készültek.
Egy taamirah törzsbeli beduin pásztorfiú, Muhammad Ahmed el-Hamed 1946 telén kecskéket legeltetett a Holt-tenger nyugati partjától két kilométerre, a Júdeai-sivatag egyik völgyében található Kamrát (pontosabban Khirbat Qumran, azaz „Kumrán romjai” közelében.
Egy kecske azonban elkóborolt a nyájtól, és Muhammad a nyomába eredt. Felkapaszkodott egy meredek sziklára, ahol egy barlangnyílást vett észre. Muhammad bekukucskált a nyíláson, de túl sötét volt, nem látott semmit, ezért egy követ dobott a hasadékba, hátha odabújt az elkóborolt kecske.
Ekkor olyan hangot hallott, mintha összetört volna valami odalent. A pásztorfiú nagyon izgatott lett, azt gondolta, kincset talált, ezért bemászott a barlangba.
Különös látvány tárult elé: a földet cserépdarabok borították, a fal mentén pedig több, körülbelül hatvan centiméter magas, keskeny cserépkorsó sorakozott.
Némelyiken még az ősi viaszzár is rajta volt. Az edényekben Muhammad vászonba csomagolt bőrtekercseket talált. Csalódottságában, és mivel későre járt, a fiú úgy döntött, hazamegy, és majd másnap visszatér.
Egyedülálló kincs
A következő napon Muhammad két unokatestvérével visszament a barlangba, és felnyitották a többi cserépedényt is, de legnagyobb sajnálatukra nem találtak bennük sem ékszert, sem pedig aranyat.
Az edényekben régi pergamenek voltak, melyek közül többet vászonba csomagoltak. A tekercseken számukra ismeretlen nyelven íródott szövegek álltak.
A tekercsek egy ideig egy beduin boltjában voltak kifüggesztve, majd a fiúk Betlehemben eladták egy Ibrahim Iya nevű régiségkereskedőnek.
Ibrahim Iya megmutatta egy Faidi al-Alami nevű műkereskedőnek a pergameneket, de mivel a férfi azt hitte, hogy a felkínált áru lopott, nem bocsátkozott alkuba.
Ezután egy szír ortodox keresztényhez, George Ishaiahhoz fordultak, ő pedig ismerte azt az embert, akivel üzletet lehetett kötni. A megfelelő ember pedig nem volt más, mint egy betlehemi cipész és régiségkereskedő, Khalil Eskander Shahin, akit Kando néven is ismertek.
A férfi elvitte a kéziratokat a jeruzsálemi Szent Márk-kolostor szír ortodox püspökének, Athanasius Yeshue Samuelnek. Samuel püspök eszes ember volt, és sejtette, hogy a tekercsek régebbről valók, mint ahogy azt azok állítják, akiket megkérdezett ez ügyben.
Ezért olyan személyt keresett, aki képes hitelesen megállapítani a kéziratok korát. A tekercsek felfedezői ekkor gyanút fogtak, hogy talán valódi kincseket is rejthet a kumráni barlang, ezért a szír Ishaiah társaságában ismét útra keltek, melynek során újabb korsókat és tekercseket találtak.
A tekercsek közül Faidi Al-Alami hármat megvásárolt hét fontért, majd elvitte az örmény származású, keresztény Nasri Ohanhoz. Ohan pedig megmutatta a kéziratokat a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának, Eleazar Sukeniknek, az Ősi héber sírfeliratok szakértőjének.
Sukenik biztosítatta Ohant, hogy a tekercsek eredetiek, és bizonyosan nagyon régiek. Mindez 1947. november 25-én történt. Négy nappal később, november 29-én (pont azon a napon, amikor az ENSZ határozatot hozott a Palesztin állam felosztásáról és Izrael állam megalakításáról), Eleazar Sukenik és Nasri Ohan Betlehembe utazott, ahonnan két újabb tekerccsel tértek vissza.
Sukenik, akinek ugyan nem volt sok pénze, ellenben annál több ideje és türelme, a következő hónapok során kitartó munkával és jelentős áldozatok árán jó pár újabb kéziratot szerzett meg.
Mindeközben Samuel püspök hiába kutatott olyan ember után, aki igazolta volna a nála lévő kéziratok hitelességét, mígnem 1948 januárjában felvette a kapcsolatot Sukenikkel.
A professzor megvizsgálta a tekercseket, és megállapította, hogy a mindeddig felfedezett legértékesebb bibliai tárgyú kéziratok vannak Samuel birtokában.
A páratlan régészeti felfedezés körüli rejtély Izrael történetének különösen feszült időszakában érte el csúcspontját, akkor, amikor igen nehéz idők jártak a Közel-Keleten.
1948-ban lejárta britek mandátuma Palesztinában, és ugyanebben az évben David Ben-Gurion kikiáltotta Izrael állam függetlenségét. Miután az ENSZ elismerte Izraelt, az arab államok úgynevezett „szent háborúra” szólították fel a muzulmán országokat.
Az összecsapások több mint egy évig tartottak, melyekben libanoni, szíriai, iraki, egyiptomi és transzjordániai csapatok is részt vettek, amelyeket líbiai, szaúdi és jemeni önkéntesek támogattak.
A harc az újonnan alakult zsidó állam területén lévő arab közösségek védelmében folyt. Az 1949-ben kötött fegyverszünet után a háború Izrael győzelmével ért véget: a zsidó állam több mint ötezer négyzetkilométerrel megnövelte az 1947-es felosztáskor neki juttatott területet.
Kényes tárgyalások
Ebben a konfliktusokkal terhes időszakban Samuel püspöknek azt „tanácsolták”, hogy ne tárgyaljon az izraeliekkel. Mivel azonban a püspöknek eltökélt szándéka volt, hogy megismeri a tekercsek tartalmát, az örményekhez fordult segítségért, akik a püspököt a jeruzsálemi Amerikai Keletkutató Intézethez (ASOR) irányították.
Itt készítették az első fotókat a nála lévő tekercsekről: az Ézsaiás könyve szövegéről, a Közösség szabályzatáról és a Habakuk-kommentár néven ismert szövegről.
Nem sokkal később, 1948. április 11-én, megszületett a kéziratokról szóló első beszámoló, mégpedig az Amerikai Kelet-kutató Intézet New Haven-i központi irodájának közreműködésével.
Az Egyesült Államok és Európa összes jelentős újságja azonnal közölte a hírt, miszerint „az Ószövetség minden eddiginél régebbi, eredeti példánya került elő”.
A futótűzként terjedő szenzáció nyomában számos konfliktus és vita támadt. A tudósok mind hozzá akartak férni a tekercsekhez és az első publikációkhoz, a beduinok és a régészek versenyt futottak egymással újabb barlangok és kéziratok után kutatva; Jordánia és Izrael kormánya a Kumrán régió feletti fennhatóság kérdésén vitázott, míg a zsidó és a keresztény szakértők fáradhatatlanul győzködték a közönséget a maguk igazáról az értékes iratok értelmezésével és érvényes jelentésével kapcsolatban.
Mindeközben pedig William Foxworth Albright (régész, nyelvész, az ASOR igazgatója) megvizsgálta a tekercseket, és megállapította, hogy a kéziratok eredetiek, továbbá azt is, hogy Kr. e. 250 és Kr. u. 100 között keletkeztek.
Ezek a pergamenek, amelyeket később holt-tengeri tekercsek néven ismert meg a világ, a maguk nemében a legrégebbi ószövetségi dokumentumok. Az Ószövetség (héberül: Tanakh) korábban ismert két legrégebbi kézirata, a 920-as években készült Aleppói kódex és az 1008-ból való Leningrádi kódex a középkorból származik.
A holt-tengeri tekercsek azonban mintegy ezer évvel régebbi példányai az Ószövetségnek. Az 1902-ben előkerült Nash-papirusz (az i.e. II. századból), amelyen a Tízparancsolatot és Izráel hitvallása áll részleteiben, csak huszonnégy sort tartalmaz, így terjedelmét tekintve össze sem hasonlítható a holt-tengeri tekercsekkel.
A felfedezés nyomán a szakemberek lázasan kutatni kezdték a kumráni térséget. 1950 és 1960 között sok száz barlangot fésültek át, és ezek közül még tízben találtak újabb kéziratokat.
A lelőhely a Jordán folyótól nyugatra eső közigazgatási terület, vagyis a nyugati part (angolul: West Bank) része, amely 1967-ig Jordániához tartozott, amikor Izrael a hatnapos háborúban elfoglalta a területet.
Mára szinte vakumennyi tekercs Izraelben és az izraeli állam felügyelete alatt van. A régészek nagyon sok tekercstöredéket találtak, és összesen kilencszáz ősi héber, arámi, nabateus és görög nyelvű szöveget rekonstruáltak.
Ezek között – az Eszter könyve kivételével – valamennyi ószövetségi könyvből található írás, de találtak történelmi tárgyú szövegeket is, illetve olyan kéziratokat, amelyek a környéket egykor benépesítő zsidó közösség törvényeiről szólnak. Találtak köztük apokrif írástöredékeket is, melyek nem kerültek be a héber Szentírás kanonizált változatába.
A régészek a töredékek összeillesztése után katalogizálták az írásokat. Az első szám a barlangot jelöli, ahol a kéziratot megtalálták, ezt a Q mint Qumran követi, végül az adott töredék tartalmára utaló szám vagy betű ál. Az első tétel a listán az 1Q1, míg az utolsó a 11Q23.
A leggazdagabb leletanyagot az 1952-ben felfedezett, 4-es számú barlangban találták, amely felépítését tekintve lényegében két egybenyíló üregből áll. Innen került elő az összes kézirat és töredék kilencven szánléka, bár a legellentmondásosabb írások nem ebben a barlangban rejtőztek
Féltve őrzött titkok
Mielőtt a rómaiak 68-ban elérték volna Kumránt, a tekercsek őrzői a papiruszokat és a pergameneket tőbb réteg gyolcsba csavarták, majd agyagkorsókba rejtették, amelyeket viasszal gondosan lezártak.
A holt-tengeri tekercsek felfedezése óta számos elmélet látot napvilágot az írások szerzőinek és összeállítóinak végső szándékáról. Egy valami azonban vitathatatlan: a kéziratok rendkívül fontosak voltak annak a közösségnek, amely lejegyezte, illetve lemásolta őket.
A kéziratok gondos tárolása és némiképp az ottani száraz időjárás is hozzájárult ahhoz, hogy megismerhettük az emberiség kultúrájának e csodálatos örökségét.
Egy valódi kincset fedezhetünk fel újra, amely a kutatók és tudósok minden erőfeszítése ellenére, máig rengeteg titkot őriz.
