Meglepő módon, ha átböngésszük az őseink fennmaradt írásait, akkor számtalan történettel találjuk szembe magunkat, amik időutazásról szólnak. Lehet, hogy ezek a mítoszok és legendák valós történelmi tényeket örökítettek meg?
Hiszen honnan jutott volna eszükbe az embereknek akkoriban, hogy ők az időben utazzanak, hacsak nem átélték azt? A mítoszok nem csak történetek, hanem azok megérintették az emberek gondolatait és cselekedeteit és viszont.
Az elődök egyébként is másként gondolkoztak az időről, mint mi. Nem lineárisnak vélték, hanem körkörösnek, azaz hogy minden újra ismétlődik bizonyos időközönként, és ciklusok váltják egymást. Emiatt is gondoltak sok mindent örökkévalónak, tehát hogy soha sem szűnik meg.
Többször beszámoltak katasztrófák sorozatáról, civilizációk felemelkedéséről és bukásáról, amiről a történészek viszont semmit sem tudnak. A lineáris idő elképzelése csak sokkal később vonult be a történelembe. Bármelyik ősi népet nézzük is, szinte mindegyiküknél megtalálható az időutazás.
Elsőként nézzük az indiaiakat, akiknek hatalmas időskáláját a vallásos iratok is tárgyalják. A korszakokat különböző „yuga” néven illették és több százezer napot vagy hetet is felöleltek.
Az egyik irat megemlít egy Kakudmi nevű uralkodót, aki Kusasthali uralkodója volt és annak lányát, Revatit. A lány gyönyörű volt, és amikor elérkezett az idő, hogy férjhez menjen, akkor nem találtak neki méltó férjet. Az apa úgy döntött, hogy felkeresi a bölcs Brahma istenséget a lányával együtt, hogy tanácsot adjon a számára.
Brahma az égben lakott és Kakudminak várnia kellett rá. Amikor az istenség fogadta az aggódó apát, akkor az átadott neki egy listát a kérőkről. Brahma elnevette magát, mert amíg Kakudmi és Revati az égben várakozott, addig a Földön már rengeteg idő telt el, több yuga korszak is és már mindenki meghalt a kérők közül, sőt, már másé a birodalom, a kincsek semmivé lettek.
Ezen a híren elszörnyülködtek a „látogatók”, de Brahma vigasztalta őket, hogy visszautazhatnak az időben és majd Vishnu isten egyik földi testet öltése el fogja venni a lányát. A dolog megtörtént: visszautaztak az időben, újra a Földön voltak és a házasság létre is jött.
Az iszlám szent irata, a Korán is megemlít egy hasonló furcsaságot: egy csoport keresztény fiatalember az Al-Kahf nevű barlangban lelt menedéket az üldözések elől. Isten elaltatta őket és csak 309 évvel később ébredtek fel!
Tudomány ide vagy oda, már akkor is nagyon jól tudták, hogy ennyi időt az emberi szervezet nem bír ki. Viszont egy hasonló eset maradt még fent, amikor a keresztények és a római állam szemben állt egymással, s itt ismét hívők menekültek egy barlangba.
Elaludtak, és amikor felébredtek úgy érezték, hogy éhesek és kimentek a szabadba. Meglepetésükre látták, hogy nem volt harc sehol és a kereszténység is elterjedt az egész vidéken.
Kiderült, hogy 200 éven át szundítottak a barlangban, de nem tudták hogyan történhetett ez. Mindannyian természetes halállal haltak meg később és a történet érdekessége az, hogy a sírjuk még ma is megtekinthető Törökországban, a Panayirdag domb keleti lejtőjén.
A keleti kultúrákban is akadhatunk időcsúszásokra, ott van például a japán Urashima Taro története. Ez a történet már a 8. században is felbukkan, és egy halászról szól, aki megmentett egy teknőst, amit gyerekek kínoztak.
Másnap a tengerből egy óriási teknős bukkan elő, aki elmondja Taronak, hogy a tegnap megmentett kisteknős valójában a hercegnő volt emberi alakban. Megkéri a halászt, hogy jöjjön el vele a tenger fenekére, ahol köszönetet szeretnének mondani neki.
Ehhez viszont varázsol neki egy kopoltyút, majd leviszi a tenger alatti városba, ahol már várja a herceg és a lánya, akit Otohimének hívtak. Taro három napig marad ott, de eszébe jut édesanyja, akit nagyon hiányol. Végül elbúcsúzik mindenkitől, de amikor hazatér, észreveszi, hogy semmi sem olyan, mint amilyen volt.
A járókelőktől megkérdezte, hogy ismerik-e Urashima Tarot, azok pedig azt mondták neki, hogy igen, halványan él az emléke, és úgy 300 évvel ezelőtt eltűnt a tengerben.
Ennek a történetnek van egy ír és egy kínai változata is, ahol a főszereplők szintén 300 évvel később térnek haza. Amik a leginkább bővelkednek időeltolódásokkal, azok a tündér történetek.
Nem tudjuk, hogy miért van ez, de elmaradhatatlan eleme Tündérországnak. Ez az a hely, ahová a tündérek magukkal viszik az embereket, egy ideig az ő világukban vannak, majd amikor hazaérnek, akkor kiderül, hogy sokkal több idő telt el, mint ahogy azt gondolták volna.
Egy középkorból származó walesi népmese, aminek szereplői Rhys és Llewellyn, azt mondja el, hogy a két férfi épp hazafelé tartott a munkából amikor Rhys meghallott egy édes dallamot – amit akkoriban tündérekhez kötöttek – és úgy döntött megkeresi a forrását.
Ám Llewellyn úgy találta, hogy inkább hazamegy. Azonban hónapok teltek el, és Rhys nem került elő, így barátja, Llewellyn végül úgy döntött, hogy felkeresi a helyszínt, ahol eltűnt. Meg is találta a férfit egy tündérkörben állva. Rhys feleszmélt és azt érzékelte, hogy csak 5 percig tartózkodott a körben, hiába mondta barátja, hogy már hónapok óta keresték.
Összességében látható, hogy az ókortól kezdődően vannak legendák időutazásokról. Hol a múltba kerülnek a történet szereplői hol pedig a jövőbe. Talán többet tudtak az időről és a térről, mint mi?
Talán csak véletlenül csúsztak az időben, de ők maguk sem értették, hogy mi történik velük? Amikor egy másik világba – talán egy multiverzumba – kerültek, ahol az idő nem úgy telik, mint a miénkben? Vagy netán valamilyen „természetfeletti” lények adták át a tudásukat ezeknek a „primitív” embereknek?
Többen felvetik, hogy ezek a történetek hasonlítanak olykor az UFO-beszámolókra, ahol az idegen lények magukkal viszik az embereket, s amikor azok visszatérnek otthonukba, akkor nem tudnak elszámolni órákkal vagy napokkal.
De szó lehet valamilyen fejlett technológiáról vagy találmányról is, amit még mi sem értünk, hát még az őseink, akik így beültették azt a folklórba.
