A múlt században Balzac francia írónak hatalmas olvasótábora volt nemcsak a hazájában, hanem szerte Európában.
A roppant termékeny szerző valósággal ontotta a műveket; csaknem száz kötetet alkotott, a legtöbbet egy-egy ciklus keretében. Ezek közül az „Emberi színjáték” lett a legnépszerűbb.
Történelmi regényekkel tűnt fel, de korát is alaposan szemügyre vette, a társadalom összes rétegét boncolgatta ezekben a népszerű művekben.
Ami miatt azonban az író témáink közé került, egy nagyon különös – és a nyugati irodalomtörténészek által sem túlságosan ismert – ügy. Balzacnak, mint említettük, kiterjedt olvasói köre volt, különösen a hölgyek körében.
Közülük sokan levelet is írtak neki. Az író, rengeteg elfoglaltsága miatt, kevés időt talált ilyesmire, így csak nagy ritkán válaszolgatott.
Ám néhány, válaszra még nem is számító levél felkeltette a figyelmét. Ezek a távoli Kelet-Európából érkeztek, amely vidék akkoriban valahogy olyan ismert lehetett az átlagos francia számára, mint most nekünk Tibet…
A hölgy, aki oly kitartóan írogatott, lengyel földbirtokos fiatal feleségeként élt a mai Ukrajna területén. A terület akkoriban a cári Oroszországhoz tartozott, Lengyelország keleti felével és Varsóval együtt.
Az arrafelé élő lengyelek, fehér oroszok, ukránok, kozákok, tatárok stb. mind orosz alattvalók voltak.
Balzac annyira érdekesnek találta a levélírót, Ewelina Hanska grófnőt, hogy válaszolt neki. Mindebből irodalomtörténeti kuriózum keletkezett: tizenhét évig tartó sűrű levelezés.
Amelynek irodalom, tudomány, történelem, társadalomrajz, divat és ki tudja még mi minden volt a tárgya. Levelükben mindketten gyakorlatilag felölelték mindazt, ami a világban körülvette, ami érdekelte őket, amit fontosnak tartottak annyira, hogy egymásnak is elmondják.
A levelezés szokatlan véget ért: Balzac felkerekedett, hogy végre személyesen is lássa Európa végében azt a hölgyet, akivel akkor már másfél évtizede csak levelet váltott, de külsejéről szinte semmit sem tudott. Végigutazta az akkori „Keletet”, és eljutott a kis ukrán városba, ahol időközben a hölgy idősecske férje elhalálozott.
Balzac életében először járt ennyire „vad” vidéken, a „civilizáció szélén”, miként a helyet maga említette. Kellemes meglepetés várt rá: a hölgy csinos volt, roppant művelt, és… ami akkoriban bomba erejével hatott Párizsban: a kor leghíresebb írója feleségül vette a lengyel grófnőt, és magával vitte Párizsba. Mindez, tizenhét évvel az első (1833-ban történt) levélváltás után esett meg. Az esküvő után az író, sajnos, hamarosan elhunyt.
Hogy most mindez szóba kerül, annak az egyik levelük kisebb, akkor jelentéktelen részlete az oka. Ewelina Hanska azt írta az akkor még személyesen nem ismert férfinak, hogy ahol ő lakik, attól nem messze van egy kisváros, amelyet főként zsidók laknak (akkoriban arrafelé több millió, igen szegény sorsú zsidó élt). A kisváros házai nagyobbrészt fából épültek, és az utóbbi évtizedekben több ízben is porig égett a városka.
Ebben még nem lett volna semmi szokatlan. Ámde a rosszindulatú tűzvész nem maradt abba, és bár bizonyíthatóan senki sem gyújtogatott, a városkát a tűz emésztette el számtalan esetben. A dolog odáig fejlődött, hogy a zsidók, állítólag, kiderítették: a városba beköltözött a Rossz, netán maga a Sátán. És úgy vélték – ezt ki is hirdették hittársaik között -, hogy a város meg van átkozva, oda nem lenne szabad beköltözni.
A többséget jelentő zsidó lakók ott is hagyták a várost! Kiköltöztek belőle, mert – mint mondták, és a helyi sajtóban meg is írták – „a város örökké a pokol tüzének martaléka lészen, kárára minden embernek, ki féli Istent és nyugalmat akarna”.
Most már csak annyival tartozunk, hogy megadjuk a kisváros nevét, ahol a lakók már az 1840-es években úgy vélték, nem szabad lakni, mert megrontja lakóit, sőt az egész emberiségre káros lehet.
A város neve – Hanska asszony fennmaradt, sőt könyvben is kiadott leveleinek tanúbizonysága szerint – CSERNOBIL volt…
Nemere István – nemere.hu
