Dr. Herbert Kühn professzor szerint: „Mielőtt az emberiség feltalálta az írást, sziklákra festette azt, amit gondolt, amire vágyott, amiért az istenséghez könyörgött. Ezek a sziklák mind a mai napig megőrizték emberiség ősnyelvét. A meglepő ezeken a képeken, és az, ami mindenkit megnyerhet újra meg újra, a formálás folyékonysága, a húzott vonalak biztonságossága, az alakítás világos felismerhetősége, a szemlélet megragadó ereje és a nagyságviszonyok ügyes csoportosítása.”
Én ebben a két alapvető megállapításban egyetértek Kühn professzorral, aki „A primitívek művészete” c. könyvében 1923-ban elsőként hívta fel a figyelmet a természeti népek művészetére. Ahogyan a sziklarajzok tartalmát magyarázza, abban azonban már eltér a véleményünk.
A kőkorszakból sziklaképeket, petroglifákat, metszeteket és sziklás háttéren képzett domborműveket fedeztek fel több helyen. Éppen nálunk, Közép-Európában találták meg az őskőkor barlangrajzait, amely az ember történelmének legrégibb szakasza. Ez az ember megjelenésével kezdődik a harmadkor végén, és i. e. 10 000-ig tart.
A szabad ég alatt is fennmaradtak őskőkori sziklaképek domborművek formájában, bár ott festett képek és metszetek is majdnem kizárólag csak a paleolit kor utáni időkből találhatók. A középkőkor legrégebbi sziklarajzai Kelet-Spanyolországban, Dél-Afrikában és Szibériában találhatók.
Már számosabbak a leletek a késői kőkorból, a bronz- és vaskorszakból, amelyek belenyúlnak az i. e. 2. és 1. évezredbe is. Henri Lhote, aki a Szahara sziklarajzait kutatta, arról van meggyőződve, hogy a legrégebbiek i. e. 8000 és 6000 között keletkeztek.
Ugyanazok a motívumok -körös-körül az egész világon
Egyenest ijesztő történelem előtti ábrázolások találhatók szinte elérhetetlen helyeken – a jégkorszak idejéből eldugott barlangokban, későbbről a legmagasabb hegygerincekről, ahol az ember nehezen közlekedhetett.
A kőkorszaki művészek a földgolyón mindenütt munkálkodtak és festettek. A festményeket – akárcsak ma -ecsettel és festékkel készítették. A színezéshez ásványokat (okker, barnakő, földpát) és faszenet használtak. A leggyakoribb színek mindenekelőtt a vörös, azután a fekete és a fehér.
A metszeteket a kőkorszakban tűzkőszerszámokkal készítették, vésték vagy kalapálták. De akár festményekről, akár metszetekről van szó, mindig és mindenütt ugyanazok a „motívumok” merülnek fel: istenek glóriával és sisakkal, olyan öltözékben, amely a mai asztronauták kezeslábasaihoz hasonlít, olyan adalékokkal, amelyekben mi már könnyen felismerhetjük az antennákat.
Ha ezek egyedi esetek lennének 2000 vagy 5000 km sugarú területen, akkor véletlenek is lehetnének, és minden kommentár nélkül el kellene őket fogadnunk. De ugyanezekkel a motívumokkal találkozunk minden kontinensen, az óceánok által elválasztva is, Franciaországban, Olaszországban és Észak-Amerlkában, Dél-Rhodéziában és Peruban, Chilében, Mexikóban, Brazíliában és Ausztráliában, Oroszországban és a Szaharában.
Nagy szorgalommal és figyelmesen olvasom az ezeknek a képeknek az értelmével és jelentőségével kapcsolatos magyarázatokat. Ezek a magyarázatok azonban nem elégítik ki sem tudásszomjamat, sem gondolkodásomat. Úgy érzem magam, mint a hittanoktatásban, ahol a magyarázatokat hinnem kell, mert nem győznek meg valóságukról. Ezt így kell látni és érteni, mondják, mert másként nem szabad interpretálni. Miért kell? Miért nem szabad másként?
„Kétségtelenül párhuzamosan futó fejlődés mutatkozott a különféle paleolit, mezolit és neolit fokokon Indiában, Európában és Ázsiában” -írja Marcel Brion „A világ korai kultúrái” c. könyvében. Kétségtelenül, de hogyan?
Naturalisták, de mintaképek nélkül!
Úgy mondják, a történelem előtti művészek naturalisták voltak. Nincs semmi ellentmondás. Az állatokat, amelyeket lerajzoltak vagy kifaragtak, látták is. De akkor ezek a kőkorszaki naturalisták, akiknek például a Szahara képezte alkotóműhelyét, honnan vették a mintát lebegő lények ábrázolására, űrhajósruhában, abszolúte modern cipzárakkal, a csuklón és a bokán széles szalagokkal?
A naturalisták természet után dolgoznak, a fantáziájuk mintegy hiányzik. Azonkívül pszcihológiailag kell értelmezni a rajzokat, mondják: A barlangfestők különféle gombákat ettek, azoktól drogmámorba estek, ebben az állapotban voltak irreális elképzeléseik. Mikor kijózanodtak, akkor aztán a falra karcolták a fantasztikus alakokat, melyeket mámorukban láttak.
Attól tartok, hogy ezek a magyarázatok még tarthatatlanabbak, mint az én spekulációim. Én praktikusabban gondoIkodom. A mélylélektant sem veszem igénybe. Én azt mondom magamban: ha egy barlanglakó, bár ő maga csak prémekbe öltözötten, de számára ismeretlen öltönyt, a fejükön sisakot viselő lényeket ábrázol, akkor más nem lehet, mint hogy látott ilyeneket. Semmi drogok, semmi fantázia, semmi törpikék. Mintakép nélkül nincs naturalizmus.
Továbbá azt is állítják, hogy a sziklarajzok rituális emblémákat és vadászjeleneteket ábrázolnak. Tekintetbe vehető magyarázat, míg egyéb megoldásokat lehetetlennek tartunk. Az az állítás pedig, hogy a törtélem előtti embernek nem lett volna alapja a földönkívüliek egykori jelenlétét a fejlődéstörténetben előrevetíteni, egyszerűen tudománytalan.
Minden tudománynak arra kell törekednie, hogy amennyire csak lehet, közelébe férkőzzön az igazságnak. Erre csak akkor képes, ha bizonytalan álláspontjait megkérdőjelezi, és a kezdetben elképzelhetetlen megoldásokat is bevonja vizsgálódásai körébe.
Azt vetik sokan a szememre, hogy a történelem előtti korok „bizonyított tényeit” ignorálom. Miféle „tények” ezek? Minden újonnan felfedezett sziklarajzot addig „érteltmeznek”, míg bele nem illik a már bevált sémába.
Pontos dátumozás nincs, mivel a barlangokban talált csont- és faszénmaradványok semmit sem árulnak él, hiszen nem biztos, hogy éppen a barlangfestők korából származnak. Az eddigi dátumozások mind csak sejtések. Abban a minutumban, amikor a történelem előtti korok vizsgálói és az archeológusok elismerik az i. e. 593-ban (Ezékiel!) bebizonyított módon itt járt űrhajó egykori jelenlétét, fellebben a sötétség fátyla, amely az azonos motívumú, világszerte elterjedt sziklarajzokat borítja.
Földönkívüli kozmonauták az egész Földön mindenütt felvették a kapcsolatot koruk emberével. A kőkorszaki emberek látták, megfigyelték és ábrázolták őket.
Henri Lhote, aki a Szahara egy vad szakadékában, egy kiugró sziklán, csaknem hat méter magas emberalak rajzát fedezte fel, így ír: „A körvonalak egyszerűek és művészietlenek, a kerek fej, amelyen az egyetlen különlegesség egy kettős ovális, sejtés szerűen elhelyezve az arc közepén, arra a képre emlékeztet, amilyennek általában a marsbeli embert képzeljük. Marsbeli emberek… Ha marsbeli emberek valóban jártak a Szaharában, akkor csakis évezredekkel ezelőtt, mert a Tasszili-beli gömbfejűek rajzai, amennyire tudjuk, a legrégebbi rajzok közé tartoznak.” És most beszéljenek maguk a képek:
Kimberley, Ausztrália
Kr. e. 3000 körül készültek azok a festmények, amelyeket az ausztrál őslakosok csak Wandjinának neveznek.
Niaux-barlang, Franciaország
Tökéletesen beleillik a mai, szemtanúk fotói alapján kialakult UFO-képbe a francia lelet, melyet a paleolit korban, valamikor Kr. e. 13-10 ezer között készítettek a barlang falára. Lehetséges, hogy valóban egy repülő csészealjat örökíthetett meg a néhai készítő?
Tassili, Szahara, Algéria
A Kr. e. 6000 táján készült rajzon látható figura maximum a testfelépítését tekintve hasonlít emberhez, a feje egyértelműen nem olyan, mint az embereké. Honnan vehette volna egy akkor élt ember a mintát a rajzához, ha nem idegenek látogatása ihlette?
Sego-kanyon, Utah, Amerika
Ugyancsak hatalmas szemű lények láthatók a nagyjából 7500 évesre becsült amerikai barlangrajzokon, melyeken érdemes megfigyelni a különböző öltözékeket és fejdíszeket is. Lehetséges az, hogy ez egyfajta belső hierarchiát jelképezett az esetlegesen idelátogató idegeneknél?
Val Camonica, Olaszország
Kr. e. 10 000 táján készülhetett az olasz barlangrajz, melyen a figurák különös, vonalzókra és szögmérőkre emlékeztető tárgyakat tartanak a kezükben. Fejük körül ismételten fénynek vélhető vonalak láthatók. A figurák öltözéke védőruhára is emlékeztet, melyet azonban a tízezer éve élt emberek még nem ismerhettek.