A koreai háború során rekordarányú ENSZ-katona vélt látni azonosítatlan repülő tárgyat, és később a szovjet oldalról is érkeztek ilyen beszámolók. Egyes esetekben a tárgyak kapcsolatba is léptek a katonákkal, illetve rájuk támadtak, maradandó károsodást okozva. Néhány független kutatótól eltekintve az eseteket látszólag figyelmen kívül hagyta mind a tudomány, mind a hatóságok.
Megmagyarázhatatlan jelenségek
1951 májusában, a már csaknem egy éve tartó koreai háború forgatagában Francis P. Wall amerikai közlegény és ezrede a Szöultól körülbelül 100 kilométerre északra található Csorvonnál készült egy közeli falura tüzérségi csapást mérni, amikor a katonák egyszer csak valami különösre lettek figyelmesek fent a hegyekben – mintha „egy Halloween-tök szállt volna lefelé a hegyen át”. Ami ezután történt – a lüktető, „támadó” fény, és a maradandó, elgyengítő tünetek – sokak számára okoztak rengeteg fejtörést a következő évtizedekben.
A katonák figyelték, amint a „jármű” lejutott egészen a faluba, ahol a felszín felett robbanó (airburst) tüzérségi lövedékek éppen megkezdték pusztításukat. „Észrevettük továbbá, hogy ez a tárgy egyenesen belement (…) egy tüzérségi gránát robbanásának közepébe, és mégis sértetlen maradt” –mondta el Wall 1987-ben John P. Timmermannak, a Center for UFO Studies (Ufókutató Központ) nevű magánszervezet munkatársának.
Wall elmondása szerint ezután a tárgy hirtelen megfordult, és míg eleinte narancssárga fénnyel világított, elkezdett vakító kék-zöld fényeket lüktetésszerűen kibocsátani. Wall engedélyt kért századparancsnokától, hogy tüzet nyisson a tárgyra M–1 típusú puskájából, páncéltörő lövedékkel szerelt lőszerrel. Ahogy a lövedékek becsapódtak, fémes kongást lehetett hallani, és a tárgy elkezdett még kiszámíthatatlanabbul viselkedni, ide-oda forgolódva, miközben fényei ki-be kapcsoltak.
Wall emlékei az ezután történtekről még ennél is különösebbek. „Megtámadtak minket” – mondta, „végigsöpört rajtunk valamilyen sugár, amely löketekben jött, olyan hullámokban, amelyek csak akkor voltak szemmel láthatók, amikor pontosan feléd tartottak. Mint amikor egy keresőlámpa körbemegy és a fénycsóvákat (…) látnád magad felé jönni.”
Égető, bizsergő érzésre emlékezett, amely végigsöpört testén, mintha átszúrták volna. A katonák földalatti bunkereikbe siettek, és azok ablakain át lesték, ahogy a tárgy felettük lebegett, majd kilőtt az égbe, 45 fokos szögben. „Ennyire gyors” – mondta el Wall. „Ott volt, aztán eltűnt.” Három nappal az incidens után az egész századot mentővel evakuálták – külön utakat kellett vágni: annyira legyengültek, hogy nem tudtak járni, és járművön kellett kivinni őket. Amikor végre kezeléshez jutottak, az orvosok azt találták, a katonák dizentériásak lettek, és magas volt a fehérvérsejt-számuk. „Számomra úgy tűnik, a sugárzás hatásaira emlékeztető tüneteik voltak” – mondta Richard F. Haines ufókutató, a NASA korábbi kutatója.
Szovjet kísérleti fegyver?
Az 1953 júliusában véget érő koreai háborút követően több tucat ott szolgált katona számolt be azonosítatlan repülő tárgyakról, amelyeket a 37 hónapos konfliktus során látott. A tárgyak sokszor hasonlítottak repülő csészealjakra. Nem hivatalos adatok szerint 42 esetet támasztottak alá további szemtanúk, ami azt jelenti, átlagosan havonta egynél többet láttak Korea egén a háború három éve során.
Paul M. Edwards koreai háborúval foglalkozó amerikai történész szerint eleinte a legtöbb kutató úgy gondolta, a szemtanúk szovjet kísérleteket láttak, amelyek rejtélyes német technológián és egyéb külföldi antigravitációs kutatásokon alapultak. „Ezek elvileg annyira nagyok voltak, hogy 50 tonna tömeget elbírtak, továbbá elektromágneses meghajtásúak voltak” –, írja „A koreai háború szokatlan lábjegyzetei” című művében. „Úgy gondolták, amiket a katonák láttak, olyan csészealjak voltak, amelyeket a szovjetek Korea egén teszteltek.” A hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta azonban a szovjet oldalról is előkerült több beszámoló a Korea felett látott azonosítatlan repülő tárgyakról, kétségbe vonva ezeket az elméleteket.
Miért volt ennyi ufós eset a koreai háború alatt? Csupán a több ezer óriási stressznek kitett, kimerült ember mentális állapotának szüleményei, vagy valami ennél rejtélyesebb? 1952-től 1969-ig az amerikai légierő vezetett egy Project Blue Book nevű aktát, amely az azonosítatlan repülő tárgyakat tanulmányozta rendszerezve, hogy felmérje az általuk jelentett potenciális nemzetbiztonsági kockázatot. Megszüntetésekor a légierő azt jelentette be, semmi említésre érdemeset nem találtak, és felhagytak a témakörben minden kutatással.
Sokak szerint azonban a légierő idő előtt hagyott fel a kutatással, és hogy akadt volna még tennivaló. Ez vezetett aztán a fentihez hasonló interjúkhoz, amelyeket több tucat önkéntes készített a koreai háborút követő évtizedek során. Haines is közéjük tartozik. Magáról azt mondja, nyitott elméjű tudós, és nem próbál bizonyítani semmit. „Nem hiszek bennük, de nem is zárom ki létezésüket” – mondja. „Hagyom, hogy az adatok meggyőzzenek egyik vagy másik irányba, ami a tudományos megközelítés. Azonban, mint mondja, meglepő, mennyi beszámoló akad hasonló esetekről a koreai háborúból és más fegyveres konfliktusokból.
Egyéb magyarázatok?
A hidegháború korai éveiben gyakori volt a feltételezés, hogy ezek a tárgyak szovjet vagy kínai járművek lehettek, amelyek a nyugat számára ismeretlen technológiával működtek. Haines szerint ez az elmélet mára egyértelműen megdőlt. „Ha azok lettek volna” – mondja, „a későbbi háborúkban is építettek volna belőlük, mint például Vietnamban.” Az Edwards által leírt szovjet ufóészlelések hasonlóan valószínűtlenné teszik ezt az elméletet, ahogy a szinte lehetetlenül fejlett technológia jelenléte is, amely több beszámolóban előfordul. Wall például egyfajta védőpajzsról számolt be, amely néhány általa leadott lövés után aktiválódott, és lövedékei egyszerűen lepattantak a járműről.
Haines a maga részéről úgy gondolja, a koreai háború során megsűrűsödő észlelések arról árulkodhatnak, hogy valamit a világegyetemben különösen érdekel, hogy az emberi lények hogyan viselkednek a katonai akciók forgatagában. „Igen kreatívak szoktunk lenni, amikor a hadviselésről van szó” – mondja Haines, felsorolva a különféle tudományágakat és technológiákat, amelyek szóba jöhetnek egy katonai műveletben. „Ha érdekelne, hogyan visel hadat egy másik ország, vagy egy másik faj, igyekeznél információt gyűjteni arról, nem?” – hangja elhalványul. „Ez egy lehetséges magyarázat. Lehetnek mások is.”
De az ufóészlelések nagy többségéről – akár 80 százalékáról is – később bebizonyosodik, hogy teljesen hétköznapi jelenség, például felhő vagy ember alkotta légi jármű, nem pedig valami nem e világi. Wall esetében az, hogy pontosan mit látott aznap sosem lett döntően bizonyítva vagy cáfolva. Az ezredéhez tartozó más katonák tanúsága nélkül nehéz megmondani, vajon ők is ugyanazt a különös élményt élték-e át, még akkor is, ha bizonyítható, hogy rengetegen nagyon megbetegedtek.
Miért ilyen hosszan tartóak a hatások?
A háborút követő években Wall elvesztette a kapcsolatot ezredének tagjaival. Állítása szerint az általuk átéltek után megegyeztek, hogy nem írnak jelentést az esetről, „mert mindannyiunkat bezárnák, és azt hinnék, őrültek vagyunk” – mondta Timmermannak. Ami miatt később mégis felvállalta a történteket, az az eset hosszú távú utóhatásai voltak: állandósult testsúlycsökkenés – 80 kilogrammról 60-ra –, gyomorproblémák, és zavart, emlékezetvesztéses epizódok gyötörték, miután visszatért az Egyesült Államokba. 1969-ben, mindössze 42 évesen nyugdíjba vonult, mondta el lánya, Renae Denny. Édesapja 30 évet töltött munka nélkül, a háború utóhatásaival küszködve. „Akkoriban még nem tudták a nevét, de szerintem mondhatjuk, hogy a PTSD egy formája volt” – mondja. Az évek során apja újra és újra elmesélte különös ufóészlelésének történetét. „A történet mindig ugyanaz volt” – mondja Denny. „Sosem változott az évek során.” Voltak azonban más következmények is: Wallt rendkívüli módon megviselte a repülőgépek zaja, egy alkalommal pedig a földre lökte édesanyját és nővérét, miután ellenséges csapatoknak hitte őket. „Gondolom bevillanó emlékei lehettek” – mondja a lánya.
Wall ufóészlelésével kapcsolatos visszaemlékezései következetesek és élesek maradtak. Az azonban, hogy valóban megtörtént-e, amire emlékezett, nehezebben bizonyítható. A harc körülményei szinte elviselhetetlenül stresszesek voltak, és teljes mértékben lehetséges, hogy valamiféle hallucinációt élt át, amelyet az állandó életveszély-érzés okozhatott. Lehetett akár lázas delirium terméke is: még az emelkedett fehérvérsejt-szám is, amely meglepte a katonaorvosokat és Haines-t, lehetett több olyan bakteriális fertőzés következménye is, amely dizentériát okoz – és akár hallucinációkat is. Egy Haines által készített későbbi interjúban Wall elmondta, mintegy 25 másik katonával is beszélt az általa látottakról – később azonban egyikőjük sem vállalta fel, illetve nem lehetett megtalálni.
2002-ben brit kutatók kimutatták az ufóészlelések és a hidegháborús tömeghisztéria közti összefüggést – és azt, hogy az észlelések száma meredeken visszaesett, ahogy a radartechnológia fejlődött. „Ez nem lehet véletlen egybeesés” – mondta el David Clarke kutató a Guardian című lapnak. „Azok a korai megerősítések csupán a primitív radarrendszerek termékei. A Haines által összegyűjtött egész sor ufóészlelés közül sok lehetett e kettős fenyegetés eredménye: a potenciálisan világpusztító háború árnyéka, és a katonaélet elképesztő nyomása.
Wall olyan tapasztalatokkal tért vissza Koreából, amelyek 1999-es haláláig tartó sebeket okoztak neki. Ahogy Denny elmeséli, édesapja egy alkalommal az éjszakai vaksötétben kelt át sikeresen egy aknamezőn, végig imádkozva menet közben. Mások, akik ugyanerre az útra vállalkoztak, nem voltak ilyen szerencsések. „Amikor elment [a háborúba], vidám és jó kedélyű volt, teljesen más, mint amikor visszajött.” Hogy az ufóészlelések, amelyekről Wall és annyian mások is beszámoltak, e személyiség-megváltoztató trauma eredményei voltak-e, vagy olyan dolog hatásai, amely sokkal nagyobb léptékű vizsgálatot igényelne, továbbra is rejtély.
