A nicoleño indián törzs több ezer éve élt a Kalifornia partjai mentén található Csatorna-szigeteken, amikor 1835-re a kormányzat kiürítette a területet. Egy indián lány azonban ott ragadt az egyik, San Nicolas nevű szigeten, és 18 éven át élt egymagában. Története inspirálta a népszerű „Kék delfinek szigete” című gyermekregényt.
A valódi nevét máig homály fedi, Scot O’Dell a regényében Karanának nevezi a nőt. Mint a regényben is, az 1830-as években bennszülött alaszkai vadászok érkeztek, hogy levadásszák a szigetek vidráit. A helyiek természetesen ezt nem nézték jó szemmel, és a kellemetlen együttélés összecsapásokhoz vezetett, amelyek során a törzs tagjainak zöme életét vesztette.
A kaliforniai kormányzat a megmaradt nicoleñók testi épsége érdekében átköltöztette őket a szárazföldre. Az evakuáció során azonban egy fiatal lány hátramaradt, ugyanis nem ért időben a hajókhoz, amelyeknek egy vihar miatt hamarabb kellett kihajózniuk.
Egyesek egyébként úgy emlékeztek a történetre, hogy a lány nem lemaradt a hajókról, hanem egyszerűen az egyik bárkáról a vízbe ugrott, és visszaúszott szülőföldjére, amikor rádöbbent, hogy fia (esetleg öccse) a szigeten maradt. A kutatók szerint ezen romantikus szálat csupán a későbbiekben adták hozzá. Mindenesetre a nő egyedül maradt a következő 18 évre a szigeten. Gyökereket, fókahúst, valamint rákféléket evett.
Az ott ragadt lány legendája sohasem felejtődött el. Több történet is keringett egy magányos nőről, akiket a közeli halászok olykor látni véltek a San Nicolas szigeten, miközben a partjai mentén hajóztak el. Többen is próbálkoztak a megtalálásával, ám senki sem járt sikerrel egészen George Nidever prémvadászig, aki matrózai segítségével 1853-ban rábukkant a lány nyomaira. A homokban hagyott lábnyomait követve meglátták a parton, amint egy zöld kormorántollakból készült szoknyában egy fókát nyúzott éppen.
Mint később elmondták, nagyon boldogan fogadta őket és kedves személyiségként írták le. 50 éves korúnak tippelték, és ahogy meg tudták ítélni, igen jó egészségnek örvendett. Elvitték Santa Barbarába, ahol Nideverrel és annak feleségével élt. Igen nehézkes volt a kommunikáció, ugyanis senki sem maradt, aki beszélte volna az asszony nyelvét. A törzs evakuált tagja addigra mind elhunytak. Heves mutogatások közepette már az elején előadta történetét a helyieknek, akiket később tánc- és énektudásával kápráztatott el.
A história azonban szomorú véget ért, csupán néhány hetet tölthetett el a civilizációban, ugyanis étrendjének radikális megváltoztatása miatt kialakult vérhas elvitte. Halála előtt megkeresztelték, és a Juana Maria nevet adták neki. Elhunyta után a Nidever család sírhelyében talált örök nyugodalmat. Díszes öltözetének, valamint az összes tárgynak, amelyet magával hozott a szigetről, mind nyoma veszett.
Évtizedekkel később a régészek állítólag megtalálták azt a két helyet, ahol valószínűleg berendezkedhetett a szigeten, egy barlangot, illetve egy bálnacsontokból készült kunyhó maradványait. Számos hozzá köthető eszköz is előkerült a szigetről, úgymint halászhorgok, kagylóhéjak, madárcsontból készült medálok, valamint kezdetleges szigonyok.
A régészeti kutatások 2012-ben megakadtak, ugyanis egy indián szervezet, amely azt állította magáról, hogy tagjai rokonok a nicoleñókkal, megkérdőjelezték a fehér régészek kutatási jogát. Ma San Nicolas szigetét haditengerészeti kiképzőbázisként, valamint különféle fegyverek tesztelésére használják, ám az indián asszony meséjét mindenki ismeri.
