Részlet Lee Carroll és Jan Tober: The Indigo Children című könyvéből:
Már az elejétől fogva tudtam, hogy különbözöm a többiektől,de nem tudtam miért. Emlékszem az első óvodai napomra, amikor odamentem az óvónő körül álló csoporthoz.
A csoportban valami furcsát éreztem, és tudtam, hogy nem tartozom közéjük.
A többi gyermek az első naptól kezdve nagyon durván bánt velem, mintha földönkívüli lettem volna. Már nem emlékszem, hogy miket mondtak rám, csak arra,hogy azt az érzést keltették bennem, hogy értéktelen vagyok és nem tartozom a csoportba.
Ugyanez folytatódott az iskolában, a főiskolán és a mindennapi életben is .Az iskola nagy nehézséget okozott a számomra, nem csak azért, mert különcnek néztek, hanem mert tisztában voltam vele, hogy
a tanult anyag többsége fölösleges és semmi köze a valósághoz. Mindvégig tudtam, hogy abból, amit tanítottak, semmit sem fogok felhasználni majd az életben.
Tudtam, hogy az iskolában tanultak csupán viszonylagos haszonnal járnak. Az alapvető olvasási, írásbeli, számtani és a külvilágra vonatkozó ismereteken kívül csupán haszontalanul terheltek le bennünket.
Akkoriban ezeket az érzéseimet nem tudtam teljességgel megfogalmazni, de alapjában véve mostanra beigazolódtak. Ami igazán bosszantott az érettségi vizsga közeledtekor az volt, hogy csupán arra tanítottak meg bennünket, hogyan mondjuk vissza kifejtés nélkül vagy minden egyéni gondolatot mellőzve azt, amit leadtak a számunkra. Mi haszna lehet ennek az életben? Az iskolára vonatkozó efféle gondolataim miatt nagyon sokat unatkoztam, és egyáltalán nem voltam jó tanuló. Sőt éppen csak átevickéltem.
Az érettségit a leggyengébb osztályzattal tettem le csak azért, hogy végre megszabaduljak az iskolától és ne érezzék több fájdalmat azért, hogy a többiek kiközösítenek. Ennek ellenére a főiskolán is folytatódtak ezek a problémák, sőt még a mai napig is hozzátartoznak az életemhez. Bár szüleim nagyon szerettek, fogalmuk sem volt arról,hogy mi bajom lehet. Anyám ilyeneket mondott: „Mindenkit ugratnak az iskolában”, és hogy: „A gyerekek gonoszak néha”. A legjobb talán ez volt, amin ma már nevetek: „Ne vedd őket figyelembe, és majd békén hagynak.” Ami persze nem volt igaz, és amit sokkal könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Nem hogy nem hagytak békén, de még jobban csúfolódtak, ha a sarokba menekültem előlük.
Ahelyett, hogy a gyerekkoromat más gyerekekkel játszva töltöttem volna, a szüleim lakásában zenét hallgattam, ami átsegített a kellemetlen hangulataimon. Ez nagyon szerencsés dolognak bizonyult, mert később a zene lett a szakmám.Szükségtelen mondanom, hogy olyan kevés önbecsüléssel nőttem fel, hogy még mind a mai napig küzdenem kell azokkal a hangokkal, amelyek elmémben azt zengik,hogy vesztes vagyok, ne is próbálkozzam semmivel. Aztán mostanában egy nyugalmas időszakban „visszamentem” oda, ahová úgy éreztem, hogy nem tartoztam soha: az iskolába.
A sebek még jelen vannak, de szerencsére módját találtam annak, hogy úgy közelítek feléjük, hogy keresem az okokat. így most már be tudom gyógyítani őket. Az érettségi előtt bátorságot gyűjtöttem és elhatároztam,hogy megkérdezek valakit, miért bántak velem az iskolai évek alatt úgy, ahogy bántak. A kisvárosom iskolájához mentem és egyik osztálytársamat, egy lányt pillantottam meg, akivel az első naptól kezdve együtt jártunk iskolába. Ránéztem, hirtelen nekibátorodva, mielőtt még észbe kaptam volna, kiszaladt a számból: „Emlékszel, hogy bántatok velem éveken keresztül?” Csak bámult rám megjátszva,hogy semmiről sem tud. De tovább erősködtem:„Miért? Mit vétettem én valaha is ellenetek, hogy ezt érdemeltem?Mit követhettem el, hogy ilyen borzalmas kiközösítésben részesültem?”
A lány körbenézett, megpróbált kitérni a kérdés elől. Amikor rájött, hogy nem tud menekülni, gondolkodóba esett. Az egyetlen, amit mondani tudott, az volt: „Te annyira más voltál.” Mire én: „Miről beszélsz? Mi az, hogy más voltam? Még ha tényleg más is vagyok, miért kellett ezért azokat a megalázó dolgokat mondani?”
Akkoriban nem tudtam, hogy miben különbözöm a többiektől, de az utóbbi pár hónapban egyre nagyobb belelátásom van ebbe. Most már örülök, hogy ezek a tapasztalatok erősebbé tettek, még akkor is, ha ez akkoriban borzalmasnak hatott. Gyermekkoromat és tinédzserkoromat magányban töltöttem. Nem volt senki, akihez valóban tartozhattam volna.
Ezért azután az ország másik végébe,Torontóba költöztem két és fél évre. A múlt nyáron édesanyám betegsége miatt arra kényszerültem, hogy hazamenjek.Ez volt azonban életem legszebb nyara. A múltat magam mögött tudtam hagyni.Meg tudtam tenni, mert képessé váltam erre. Végre találtam egy csoportot, ahol megtaláltam a helyemet; addig sohasem éreztem, hogy valahová tartozom. Barátaim új célt, bizodalmat jelentenek a számomra. Most tanulom meg, hogy
ne rejtsem el igazi valómat, mivel az ember igazi valója gyönyörű!
Most, hogy ismét Torontóban vagyok,sokkal teljesebbnek és sokkal erősebbnek érzem magam, mint előtte.Tulajdonképpen nehéz volt visszamenni, mert otthonomhoz soha sem éreztem kötődést, és itt Torontóban elfoglaltságom volt.
Megtanultam, hogy nem futhatunk el:előbb vagy utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal,mint ahogy a nyáron odahaza ez velem is megtörtént. Sokat tanultam a múltamról és arról is hogy ez mit jelentett a számomra. Az indigó jelenség felismerése, a hozzá tartozó magyarázatok sok mindent megvilágítottak a számomra abból,hogy ki vagyok és miért is kell itt lennem valójában.
Ez megadta nekem az erőt, hogy a múlt sebeit be tudjam gyógyítani,és mint egy erőteljes, önbizalommal felvértezett ember, folytatni tudjam életemet. Úgy határoztam, hogy mindezt az energiát a zenémbe helyezem, és az élet igazán fontos dolgairól írok majd.Sokszor találkoztam rosszallással, amikor arról beszéltem,hogy mennyire úgy érzem, hogy mások előtt járok,hogy a korhoz képest előrehaladottabb vagyok.
Amit megfigyeltem,megtapasztaltam és éreztem, messze meghaladja azt, amit a legtöbb ember megtapasztalni képes. Nagyon kétségbeejtőnek bizonyult, néha letaglózott, amikor azt a hibát követtem el, hogy ezeknek az érzéseimnek hangot adtam olyan emberek jelenlétében, akik ezt nem értették meg. Azt mondták ilyenkor, hogy túl fiatal vagyok, hogy ilyen mély tapasztalatokkal rendelkezzem, hogy egoizmusra vall,amikor azt mondom, hogy másoknál előbbre jutottam a tapasztalataim terén. Azt kell mondanom, hogy
a fizikai tapasztalatoknak nem sok közük van a bölcsességhez. Mindenkinek, attól függetlenül, hogy hány éves, hozzáférése van ehhez a bölcsességhez:ez attól függ, hogy nyitottak vagyunk-e,hagyjuk-e, hogy áthasson bennünket. A kornak nem sok köze van ehhez.
Azon a nyáron lelki szempontból nagyon sokat fejlődtem. A Reiki-kurzus mesterfokozatán tudtam, hogy évekkel előrébb vagyok a legtöbb ott lévő emberhez képest, azokat is beleszámítva, akik már évek óta gyakoroltak. Mielőtt még tudtam volna, hogy mi is az, egy év alatt képes is voltam rá. A hiba az volt, hogy erről beszéltem. Tudtam, hogy a legtöbben nagyon mérgesek rám, mert elmondtam nekik,hogy milyen előrehaladottnak éreztem magamat és hogy a kurzus gyerekjáték volt a számomra. Sokan azt próbálták nekem elmagyarázni, hogy kihagytam a kurzus finomságait, de tisztában voltam azzal, hogy ez nem így van.
Végig élveztem a kurzus örömeit, de a téma, amiről beszéltünk, számomra már alapvetőnek számított. Persze az emberek, amikor ezeket elmondom, automatikusan azt gondolják, hogy ezt az egoizmus mondatja velem. Ezt egy tanárral is megtapasztaltam már, aki ki is jelentette,hogy egoista vagyok. Elég erősen letámadott, és letörte a bizalmamat. Ennek ellenére amit tudok, azt tudom, és nincs módomban bebizonyítani. Csak csinálom.
Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, hogy indigó vagyok csak rá akartam világítani arra, hogy milyen érzései vannak egy indigó gyereknek és felnőttnek. Az indigókék jelenség csupán arra tanít, hogy megértsem, min mentem és megyek keresztül. A múltban tehernek éreztem a különbözőséget, de most inkább kalandnak tekintem. Minden nap úgy ébredek, mint karácsony reggelén, soha nem hittem volna, hogy ezt az érzést visszakapom. De itt vagyok és szeretettel tekintek minden nap elé.
Élek és a mindenség csodájában találtam menedéket. Mindenkinek megvan erre a lehetősége, annak ellenére, hogy úgy tűnik, az indigó gyerekeknek ez korábban adatik meg, mint a legtöbb embernek.Ezért tapasztalataim alapján a legtöbb, amit tanácsolni tudok, hogy legyünk megértők az indigó gyerekekkel. Az indigókék gyerekeknek egyszerűen az igaz szeretetre és támogatásra van szükségük, de nem lehetnek boldogok, ha elkülönítik, vagy kiközösítik őket.
Szükségük van arra,hogy érezzék a támogatottságot, és a szeretetet. Ezt tudomásul véve erőnk megnő és azzá válhatunk, akivé válnunk kell, anélkül, hogy ezért szégyenkeznünk kellene. Nem is tudom, hányszor vágytam arra, hogy valaki azt mondja,hogy szeret, és hogy támogasson azért, mert én más vagyok,mint a többiek. Ismétlem, nem sajnálkozásra, hanem támogatásra lett volna szükségem, ami céltudatosságomat megerősíthette volna. Nem segítség a számunkra, ha ujjal mutogatnak ránk, és azt mondják: „Na ez egy indigó! Gyerünk, tegyük próbára, lássuk mit tud!” Ehelyett inkább beszéljünk arról, hogy tényleg azért vagyunk-e itt, hogy megismerjük létünk célját.
„A szeretet az, amire szükséged van!” („All you need is love” Beatles-szám címe) Ezt nem csak az indigó gyerekek és felnőttek számára üzenem, hanem minden ember számára. Ez a zenei szöveg kellene a világközponti témája legyen, mivel azért vagyunk itt, hogy megtapasztaljuk ezt. A földi mennyország több, mint a gyermeki képzelet szüleménye. A képzelettel kezdődik minden! A földi mennyország valóság, még ha sokan nem is látják egyelőre. Az indigó gyerekek részei annak a csoportnak, akik ezt tudják. Higgyük el, hogy ez így van!
