Az észak-mexikói Yucatán-félszigeten lévő maja romvárost, Chichén Itzát felkereső 19. századi utazók érzékelték az ottani cenote, avagy víznyelő baljós auráját.
A majdnem 60 méter átmérőjű, sötétzöld színű vízfelület egy természetes, 20 méter mély mészkőmedence alján található, amelynek függőleges oldalai éppen csak annyi fényt biztosítanak, hogy a hasadékokban és kiugrókon nőjön valamicske növényzet.
„Misztikus hatás látszik áradni belőle – írta egy korai látogató -, összhangban a történelmi beszámolóval, miszerint [a kút] zarándokhely volt, és hogy áldozatképpen embereket dobtak bele.”
A 20. század elején végzett kutatások alapján a legendák igaznak bizonyultak.
A cenote mélyéről legalább 42 ember maradványait emelték ki, akiket a túlvilági üdvösségre vonatkozó hiedelmek miatt áldoztak fel.
De mára, több mint 500 évvel azután, hogy az utolsó áldozat meghalt a vizében, a kút a hozzá kapcsolódó baljóslatú képzetek zömét elveszítette. A rettenetnek vége, a hely pedig mélységes béke érzetét sugározza.
A cenote központi szertartáshely szerepét töltötte be a városban, amely a Kr. u. első évezred végén a hanyatlás küszöbére ért maja civilizáció fő ékessége volt.
Chichén Itzá az itzák fővárosa volt, amely népet a több száz mérfölddel északnyugatra, Közép-Mexikóban kialakult tolték kultúrához fűzik szálak.
Sikeres kereskedők, és harcosok voltak, gazdagságukat fennmaradt míves, rézből, jádéból, obszidiánból és aranyból készített használati tárgyak ezrei bizonyítják, amelyeket főleg a cenote vizéből emeltek ki, ahová az isteneknek szánt áldozatként dobták őket.