A mozgás központi eleme az emberi tapasztalásnak; mi sem bizonyítja ezt beszédesebben, mint a sok feljegyzés, legenda, szóbeszéd, amely a rendkívüli emberi teljesítményekről közszájon forog, sportban, a mindennapi életben, a samanizmusban, a harcművészetekben, a vallási hagyományokban.
Yagyu, a harcművészet japán mestere kijelentette, hogy a kardvívás olyan tevékenység, amelyen keresztül az ember felsőbb énje, az „Eredeti Elme” képessé válik „emberi kézzel markolni, emberi lábon járni, emberi szemmel látni”.
Egyes észak-amerikai indián törzsek a samanizmus hagyományai szerint olyan magasabb erőket tisztelnek, amelyek a beavatottakat az emberi képességeket meghaladó teljesítményre teszik képessé.
A tibeti buddhizmus szerint bizonyos lung-gom gyakorlatok a közönséges mozgást emberfelettivé változtatják. Govinda láma, a tibeti jógagyakorlatok európai tudósa leírja, mire képesek a jógik az ilyen gyakorlatok révén:
„…lehetségessé válik közvetlen befolyást gyakorolni a testi funkciókra és a megfelelő szervekre, így pszichofizikai kölcsönhatás jön létre, gondolat és mozgás párhuzamossága, olyan ritmus, amely minden elérhető erőt a szolgálatába állít.
Ha az ember eljutott arra a pontra, ahol lehetséges egyik erő-vagy megnyilvánulási állapotot átalakítani a másikba, akkor képes látszólag csodálatos cselekedetek véghezvitelére, például a szellemi energia fizikai mozgássá való átalakítására. (ezt a csodát kicsiben valamennyien, pillanatonként végrehajtjuk anélkül, hogy tudnánk róla), vagy az anyag aktív energiává való alakítására, ami együtt jár azzal, hogy valamely dolog súlya lecsökken, vagy a gravitáció ereje gyengül, esetleg meg is szűnik.”
Alexandra David-Neel, a tibeti miszticizmus kutatásának úttörője arról számolt be, hogy Tibet északi fennsíkján látott egy szerzetest, akinek mozgása nagyon megragadta.
A férfi a távoli láthatárra függesztette tekintetét, és mint David-Neel írja:
„Nem futott, hanem valamiképpen felpattant a talajról, mintha ruganyos lenne, mint egy gumilabda. Lépéseinek ritmusa olyan egyenletes volt, akár az inga.”
A kutatónő kíséretében lévő tibetiek azonnal felismerték, hogy egy lung-gom-pa lámával találkoztak, és mély meghajlással fejezték ki tiszteletüket, amíg megelőzte őket.
Négy nap múlva a csoport pásztorokkal találkozott, akik elmondták, hogy ők is látták a lámát. David-Neel becsléssel megállapította, milyen sebességgel haladt a férfi, és kiderült: ahhoz, hogy a mondott napon a pásztorok legelőjére érjen, két napon át megállás nélkül kellett futnia ezzel a hihetetlen sebességgel.
Az 1990-es évek elején a Bennszülött Amerikaiak Egyháza nevű indián vallási szervezet gyűlést rendezett Mexikó északi részén, valahol a hegyekben. Hat tarahumara indián is négyszáz kilométert futott, hogy odaérjen — öt napon keresztül mindennap nyolcvan kilométert, és ezalatt csak sótablettákat vettek magukhoz.
Megérkezve elmondták a gyülekezetnek, hogy a hosszú futás alatt sem ételre, sem italra nem volt szükségük, mert „feltöltekeztek az istenekkel”, és mert egész úton mindvégig imádkoztak. (A tarahumara indiánokról bővebben itt olvashatsz.)
A buddhisták az ilyen erőteljes és kecses mozgásra a „nemcselekvés a cselekvésben” kifejezést alkalmazzák. Ez olyankor fordul elő, ha a cselekvésben nincs erőfeszítés, sem semmiféle kényszer: Csak a dolgok természetes ritmusa érvényesül, ahogy a japán mondás megfogalmazza:
„Ha eljön a tavasz, a fű magától kinő.”
A „testen kívüli” vagy „utazó” látnoki tevékenységet is tekinthetjük a különleges mozgási képesség egyik válfajának. Azt, hogy szellemtestünk képes a hozzá tartozó fizikai testen kívül utazásokat tenni, szinte minden kultúra hagyományai tanúsítják, és elismert, modern kutatók is tanulmányoztak.
Dr. Brian Weiss ismertet egy történetet, amelyet egy sebésztől hallott. Az orvos a műtét után meglátogatta betegét, aki megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e azt az értékes töltőtollat, amely a műtét közben csúszott ki a zsebéből.
A beteg azt is pontosan megjelölte, hol keresse az elveszett tollat. A történetben az a meglepő, hogy a páciens az egész műtét alatt altatásban, öntudatlan állapotban volt. Az esetet az teszi különösen elképesztővé, hogy a beteg egyébként teljesen vak, tehát éber állapotban nem láthatta volna, hová gurult a toll!