A különösen zord, szurdokok szabdalta hegyvidéken, Chihuahuától északra, Mexikó északnyugati részén, megközelítőleg 130 000 négyzetkilométeres területen élnek a tarahumara indiánok, egy körülbelül 50 000 lelket számláló nép.
A tarahumarák elszántságuknak és egyáltalán nem vonzó, zord hazájuknak köszönhetően még mindig eredeti, indián életformájukat élik. A civilizáció még nem ért el hozzájuk, így nem tudta elrontani őket.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy elzártan élnek, mint a tasaday indiánok, mivel látogatják a környék ünnepeit.
De egyedülállóan stabil, öntörvényű, egészséges, a környezettel harmonizáló társadalmi rendjük van. Ennél azonban még feltűnőbb meghökkentő fizikai teljesítőképességük, amely számos kutatót vonzott oda.
A tarahumara táplálék kalóriamennyisége 70-80%-ban főleg kukoricából és babból származik: mais y frijoles – Mexikó ősi, indián eledele. Húst rendkívül ritkán esznek, míg a tejtermékek teljesen hiányoznak.
Amit ezenkívül fogyasztanak, például mályvaspenótot és bogyókat, arra sajnos nem tér ki részletesebben a beszámoló és az 1945-ös nagy vizsgálat sem, amelyet a mexikói Táplálkozástudományi Intézet a Bostoni Kutatóintézettel végzett dr. Robert S. Harris professzor vezetése alatt.
Annyit tudunk meg mindössze, hogy a mindennapok tápláléka meglehetősen szűkös, és nem különösebben vonzó, és hogy a felnőtt férfiak testsúlya ennek megfelelően alacsony, úgy 60 kg körül mozog, miközben a tarahumara indiánok „a Föld legegészségesebb és fizikailag legnagyobb munkaképességű emberei közé tartoznak”.
A felsorolt irodalom pontosabb információkkal szolgálhat a táplálkozásról – többek között a tápanyag- és kalóriafelvételről, az elkészítési módról –, valamint az életmódról és az egészségről.
Amit ezek a munkák leírnak, az a tarahumarák rendkívüli teljesítőképessége szegényes kukorica- és babtáplálkozásuk mellett, tejtermékek, és – a mindennapokban – hús nélkül.
Gyakran rendeznek „labda-futást” (kick-ball-races). Ebben a versenyben két csapat fut a labda után huszonnégy-negyvennyolc órán keresztül pihenő és megszakítás nélkül, mialatt 150-300 km-t tesznek meg.
Abban sincs semmi rendkívüli, ha egy fiatalember félmázsás terhet cipel 177 km-en át (70 órán keresztül) a hátán, vagy ha családok 250 km-t gyalogolnak egy-egy látogatásért, vagy egy fiestán való részvételért.
Az asszonyok és gyerekek teljesítménye is hasonló: egy tizenöt éves leány nyerte meg a 65 km-es versenyfutást.
Ezek a versenyek meglehetősen zord hegyvidéki ösvényeken zajlanak hegyre fel és völgybe le. Ugyanakkor ez a teljesítmény nem csak az élet első felére korlátozódik.
Egy negyvenhárom éves tarahumara a 65 km-es hegyi utat 6 óra 52 perc alatt tette meg. Teljesen mindennapos, hogy a felnőttek ilyen hegyi utakat 10-13 km/órás sebességgel tesznek meg.
Az ilyen teljesítmények Balke és Snow szerint az emberi teljesítőképességről alkotott minden elképzelésünket túlszárnyalják, és szükségessé teszik az ezzel kapcsolatos élettani nézeteink újragondolását.
A tüdő teljesítménye nem szolgálhat magyarázatul a teljesítőképesség növekedésére.
A tarahumara indiánoknál ez ugyanis nem olyan nagy, mint a Titicaca-tó mellett, 4000 m magasan élő népcsoportoknál.
A hemoglobinértékek, a szív és az érrendszer teljesítőképessége a kutatók szerint szintén nem szolgálhat magyarázatul, mert – bár ezek egészségesek és erősek – nem különböznek feltűnően a többi népcsoportétól.
Tehát az anyagcsere- és táplálkozásökonómia jelenségével szembesülünk. Felmerül az az elképzelés, mely szerint az energiaszolgáltató glikogén nem az izmokban vagy a zsírszövetben raktározódik, hanem a vérben, glükóz formájában (glükóz-6-foszfát), amely lényegesen nagyobb hatékonysági együtthatót és jobb táplálkozási ökonómiát eredményezhet.
A táplálkozás-élettannak alig van még egy olyan területe, amely általánosságban kevésbé elhanyagolt lenne. Az a gondolat, hogy ezt a hatalmas teljesítményt gyakorlatilag hús, illetve teljes egészében tejtermékek, azaz állati fehérje nélkül, szűkös (főleg kukoricából és babból álló) táplálék mellett érik el, számunkra szinte elképzelhetetlen.
A Deutsche Ärzteblatt elővigyázatosságból a tarahumara táplálkozással egyáltalán nem foglalkozott. Másfelől megerősíti Kofrányinak, a Max Planck Táplálkozásélettani Intézet kutatójának az eredményeit a tisztán növényi fehérje biológiai értékét illetően. Eszerint a kukorica és a bab együtt szinte a legértékesebb fehérje.
A tarahumara indiánok napi fehérjefelvétele alig több mint 50 gramm tisztán növényi eredetű fehérje, és nyilvánvalóan a fölösleges fehérje – az anyagcsere-ökonómia jegyében – nem alakul át energianyerés céljából.
A megfigyelt teljesítmények azonban Hood szerint óránként 720 kilokalóriát kívánnak meg, azaz több mint 10 000 kilokalóriát naponta!
De ami a legvonzóbb a tarahumara indiánokban, az az, hogy a legcsekélyebb késztetésük sincs az olimpiai játékokon való részvételre. Önmaguk számára teljesítenek. „Mit csinál a fa, amelyről elfeledkeznek? Virágzik.”
A felsorolt megfigyelések és elméletek természetesen csak a kezdetet jelentik. A kérdésnek bővebben utána kellene járni. Ez azonban sem a fogyasztói társadalom élettanának, sem az élelmiszeriparnak, se a vegyikonszerneknek nem áll érdekükben. Éppen ellenkezőleg. Az első indító lökésnek a WHO-tól kellene jönnie, vagy ha onnan nem, a vegetáriánusoktól.
