A titokzatos, „láthatatlan” mesterekre és a tőlük kapott tanításokra való hivatkozás, ami a XIX. század végére szervesen beépült a nyugati okkult csoportosulások, mágikus testvériségek és titkos társaságok sajátos eszmerendszerébe, először a XVIII. századi szabadkőművesek és rózsakeresztesek ezoterikus tanításaiban bukkan fel.
Ezekben a szigorúan csak belső használatra szánt szövegekben helyenként utalások történnek bizonyos rejtőzködő beavatottakra, akik már túlemelkedtek az emberi lét korlátain, és valahonnan a transzcendentális magasságokból irányítják a rend munkáját.
Ezeket az emberfeletti hatalommal felruházott mestereket régebben gyakran azonosították a legendás Atlantisz halhatatlan, félisteni mágusaival, mostanában viszont inkább a földönkívüliekkel hozzák őket összefüggésbe. Ám vannak, akik Atlantisz mágusait azonosnak tekintik az idegenekkel, és így két legyet ütnek egy csapásra.
Az 1888-ban alapított, nagy hatású angol titkos társaság, a Hermetic Order of the Golden Dawn (Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje) vezetői szintén gyakran hivatkoztak a „titkos főnökök”-nek nevezett félisteni mesterekre. MacGregor Mathers (1854-1918), a rend egyik alapítója így ír róluk, és a velük való találkozásairól:
„A rend titkos főnökeiről, akikkel kapcsolatban állok, s kiktől a tanításokat kaptam… melyeket úgyszintén továbbadok, semmit sem mondhatok. Még evilági neveiket sem tudom, csak bizonyos titkos jeligék szerint ismerem őket.
Fizikai testüket csak néhányszor láttam, s e ritka alkalmakkor a találkozót asztrális módon hozták létre. Testi formájukban mindig kijelölt időpontban és helyszínen találkoztam velük. Véleményem szerint ők emberi lények, és e földön élnek, de félelmetes, emberfeletti erő birtokosai.
Ha nyilvános helyen találkoztunk, külső megjelenésük és öltözékük semmiben sem különbözött a hétköznapi emberekétől, kivéve azt a természetfeletti életerőt és egészséget, amely belőlük sugárzott (akár fiatalnak, akár idősnek látszottak).
Ez volt az a tulajdonság, amely mindnyájukra egyaránt jellemző volt; más szavakkal, fizikai megjelenésük olyan volt, mint amilyet a tradíció szerint az életelixír adományoz birtokosainak.
Ezzel szemben, a ha a találkozóra a külvilágtól elzárt helyen került sor, mindig szimbolikus rendi díszruhákat és jelképes ékszereket viseltek. Azok a ritka alkalmak, amikor fizikai síkon zajlott le a velük való találkozás, megmutatták, milyen nehéz a halandónak – legyen bármennyire előrehaladott okkultista is – elviselnie a fizikai testében megjelent adeptus közelségét…nem azt akarom mondani, hogy a találkozók alkalmával tapasztalt érzést a magnetikus kiürülést követő kimerültséghez lehetne hasonlítani, ellenkezőleg: mindig úgy éreztem, mintha valami hatalmas erővel találkoztam volna, úgy gondolom, talán az érezhet ilyet, akinek villám csap le a közvetlen közelében; ráadásul ehhez még légzési nehézség is társult, amely az éter belélegzése által kiváltott, fulladásszerű érzéshez hasonlítható; s ha rám, aki az okkult dolgok terén meglehetősen tapasztalt vagyok, ilyen hatást gyakorolt a találkozás, akkor egy kevésbé előrehaladott beavatott talán öt percig sem lett volna képes életben maradni ilyen szörnyű igénybevételnek kitéve.”
