Az észak-nyugat alaszkai eszkimók, a nyugaton élő aleutok és a keleti tlingit indiánok vallásos hitvilágának egyaránt a lélekvándorlás az alapja. A tlingitek tovább személyesítik azzal, hogy hitük szerint a lelkek saját közvetlen családjukba térnek vissza.
1961 és 1965 között dr. Ian Stevenson négy alkalommal látogatott el a tlingitekhez, és ezalatt harminchat lélekvándorlással kapcsolatos esetet jegyzett fel. Nem volt nehéz dolga, mivel a legtöbb indián beszélt angolul, és közülük sokan viseltek “szimpátia-” sebhelyeket, amelyek az előző életbeli haláluk módjára utaltak.
1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek “pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt”.
Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja – még bicegett is, pedig William George sántítása egy kosárlabda-mérkőzésen elszenvedett sérülés következménye volt. Még nem volt öt éves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy “fiúk”, nagy-nagynénjét pedig “húgom”-nak szólította.
Dr. Stevenson ezt írta: “Korához képest feltűnően sokat tudott a halászatról és a csónakokról. Jobban félt a víztől, mint a vele egykorú gyerekek. Higgadtabb és érzékenyebb volt, mint a többi gyermek.”
Még bizonyítóbb erejű egy másik tlingit, Victor Vincent (törzsi neve Kahkody) esete, aki 1946-ban halt meg. Egy évvel a halála előtt magához hívta kedvenc lányunokáját és annak férjét, Corliss Chotkint, és azt mondta nekik: az ő gyermekükként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a forradásairól – az egyiket az orrán viselte, a másikat a hátán: ez utóbbi egy műtéti heg volt, még az öltések nyomai is látszottak.
Tizennyolc hónap múlva Mrs. Chotkin fiúgyermeknek adott életet, akin anyajegyek voltak láthatók – pontosan ott, ahol Vincent forradásai voltak. A rendkívül koraérett kisfiú tizenhárom hónapos volt, amikor anyja meg akarta tanítani neki a nevét: “ifjabb Corliss Chotkin”. A gyermek anyja szavába felkiáltott: – Nem ismersz meg? Kahkody vagyok!
Kétéves korában helyesen azonosította korábbi életéből való fiát, Williamet, a mostohalányát, Susie-t, valamint a saját özvegyét. Egészen kilencéves koráig megmaradt a képessége, hogy szokatlan részletességgel emlékezett mindenre, de aztán az emlékek halványulni kezdtek, és végül tizenöt éves korára megszűntek.
Dr. Stevenson aprólékosan és tudományos igénnyel osztályozott minden egyes ügyet. Részletesen leírta saját nézeteit, kétségeit és logikus érveit. Könyve azonban kétségbevonhatatlan tények gyűjteménye. Zárszavában nem jelenti ki határozottan, hogy művével bebizonyította a lélekvándorlás létezését, de az erre utaló bizonyítékokat nála felelősségteljesebb kutató még sohasem mutatta be.
