A találkozás 1971-ben történt a Bermuda-háromszögben. Akkor már egy éve az USS John F. Kennedy CVA-67 fedélzetén teljesítettem szolgálatot a kommunikációs egységben. A hajó visszatérőben volt Norfolkba, miután a Karib-szigetek környékén készenléti operációs gyakorlaton vett részt.

A kikötés után a legénység harminc napos eltávozást kapott, hogy a tengerészek meglátogathassák a családjukat, mielőtt a flottát hat hónapra a Földközi-tengerre vezényelték volna. A kommunikációs központban voltam szolgálatban. Este fél kilenc volt, a hajó éppen befejezte a tizennyolc órás gyakorlatot.

A nyolc telefax gép egyikén éppen üzenet érkezett, ám egyszer csak mindenféle badarság jelent meg a papíron. Megnéztem a többit, azok is hasonló értelmetlenségeket nyomtattak. Felhívtam a hidat, s egy hang közölte, minden kommunikációs rendszer felmondta a szolgálatot. Az interkomon beszóltam a hadműveleti központba, ahol hasonló problémák jelentkeztek.

Aztán újra hallottam a hangot, ezúttal már kiabált: Valami lebeg a hajó fölött! Majd a kővetkező percben szinte ordított: Itt van az Isten! Itt a világvége! Hatan voltunk a kommunikációs központban, s most hitetlenkedve meredtünk egymásra. Valaki megszólalt: Nézzük meg!

A kommunikációs központ a repülőfedélzet alatt, a repülőgép-hordozó közepén helyezkedik el. Kirohantunk a folyosóra, majd felmásztunk a híddal szembeni területre. Ha valaki valaha volt a tengeren, tudja, hogy majdnem mindig látszik a horizont, kivéve azokat a reggeli és esti időpontokat, amikor a nap felkel, illetve lemegy a horizonton. Ilyenkor nem lehet megmondani, hol találkozik a tenger és az égbolt.

Most este volt, s amint felnéztünk, hatalmas, sugárzó gömböt láttunk. Bár óriásinak tűnt, nem tudtuk megbecsülni a nagyságát, mivel nem volt mihez hasonlítani. Ha mondjuk harminc méterre lebegett volna a hajó fölött, akkor hatvan-kilencen méterre becsülhettük volna az átmérőjét. De ha százötven méter magasan volt, akkor még nagyobb lehetett.

Semmiféle hallható hangot nem adott ki. A belőle áradó fény nem volt túlságosan ragyogó, fele olyan fényes lehetett, mint a napsugár. Egy kicsit pulzált, sárgáról narancsszínűvé változott. Alig húsz másodpercig szemlélhettük, mert a központi harcállásból felbukkant a kommunikációs tiszt és visszaküldött minket a kommunikációs központba.

Visszamentünk és ott maradtunk, de semmit sem tudtunk csinálni, mert a kommunikációs rendszerek süketek voltak. Húsz perc múlva a telefaxok életre keltek és megint pontosan nyomtatták a beérkező üzeneteket. Még egy óra hosszat voltunk szolgálatban, de egyetlen híradás sem érkezett az incidensről.

A következő néhány órában egy barátommal beszélgettem, aki a hadműveleti központ információs termében volt radarkezelő. Elmesélte, hogy az incidens alatt minden radarképernyő villogott, de semmilyen jel nem látszott rajtuk. Beszéltem egy másik fickóval is, aki a navigációs teremben volt szolgálatban, s elmondta, hogy egyik iránytű sem működött, s az ott őrszolgálatot teljesítő tiszthelyettesnek pedig nyugtatót kellett beadni.

Valószínűleg volt az, aki azt kiabálta, hogy itt van az Isten. Bár ötezer ember volt a hajón, csak néhányan látták a jelenséget. Ennek az volt az oka, hogy nemrégen fejeződött be a hadgyakorlat, és a repülőfedélzetek személyzete odalent pihent a szálláson. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon kevés olyan hely van, ahonnan egyszerűen ki lehet jutni a repülőgép-hordozó nyílt fedélzetére.

Mint megtudtam, az ominózus húsz perc alatt, amíg az a valami fölöttünk lebegett, minden elektromos berendezés megbénult a hajón. A két F-4-es Phantom, ami mindig felszállásra készen állt, szintén nem volt képes startolni. Hallottam némi szóbeszédet, ami szerint három-négy, ballonkabátos férfi érkezett a fedélzetre, és kikérdezték a legénység azon tagjait, akik látták a jelenséget. Tőlem nem érdeklődtek, talán azért, mivel senki sem tudta, hogy én is szemtanúja voltam.

Néhány nappal később, amikor már közel voltunk Norfolkhoz, a parancsnok és a magas rangú tisztek szóltak hozzánk a zárt láncú tévén keresztül. Ezt általában meg szokták tenni, információkat közölnek a legénységgel, dicsérnek és korholnak… Ezúttal a kapitány értékelte a hadgyakorlatot és beszélt a földközi-tengeri küldetésről.

A legvégén azt mondta: Szeretném emlékeztetni a legénységet, hogy a hadihajó fedélzetén történt bizonyos események szigorúan titkosak és nem beszélhetnek róla senkinek, akinek hivatalból nem kell tudnia róluk. Ez volt az összes hivatalos közlendő, amit valaha is hallottam az incidenssel kapcsolatban.

Akkor még fiatal voltam és nagyon izgatott, mivel orvosi vizsgálaton kellett részt vennem, majd haza is mehettem, ezért teljesen kiment a fejemből az egész dolog.

Évekkel később a feleségemmel elmentem megnézni a Harmadik típusú találkozások című filmet, s velünk jött egy barátom is, az a radarkezelő, aki akkor szintén a hajón volt. A film után a parkolóban a kocsi felé sétáltunk, s megkérdeztem tőle, emlékszik-e, mit tapasztaltunk pár éve a hordozón. Rám nézett, elsápadt és azt mondta, soha többé nem akar erről beszélni…