A ninjákról több legenda és mítosz maradt fenn, mint biztos tényszerű adalék. A legendákban gyakran emberfeletti képességeket tulajdonítanak nekik: tudnak repülni, alakot változtatnak, átsétálnak a falon, előre látják a jövőt.
A legtöbb mítosz egyenesen a ninjáktól ered, akik létrehozták az emberfeletti képességekkel rendelkező szuperlény képét, hogy így biztosítsák túlélésüket.
Mindezt miért? Az emberek így féltek tőlük, s ez a harcban óriási előnyt jelentett. Ezért van az, hogy a ninja történeteket a mai napig átszövi a megmagyarázhatatlan, a természetfeletti, a misztikum.
A kezdetek…
A legelső írott anyagot egy ninja-típusú kivégzésről a Kojiki néven ismert könyvben találjuk, amit i. sz. 170 körül írtak. A könyv Yamato herceg történetét meséli el, aki gésának álcázta magát azzal a céllal, hogy megöljön két földesurat. A földesurakat annyira elbűvölte a „gésa” szépsége és ügyessége, hogy vendégül hívták egy lakomára. A lakoma alatt a herceg mindkét földesurat megölte egy tőrrel, amit a ruhája ujjában rejtett el.
A létezés művészete
A ninjutsu valójában az élet, a létezés művészete. Eredetileg nem gyilkolásra fejlesztették ki, és ma sem azért tanítják. Valójában a ninják nagyon különböző hátterű emberek voltak. Voltak köztük roninok (kóborló szamurájok), bushik (földesúr szolgálatában álló szamurájok) – akik ninjustu technikákat használtak, amikor a hagyományos párbajon keresztül nem állhattak bosszút ellenségeiken -, yamabushik, akik ninja módszerekkel védték meg magukat a keresztény Daimyo támadások ellen.
S voltak – kisebbségben – földművesek, akik a kasztrendszer miatt nem tanulhatták a szamurájok művészetét. Ők elsajátították tehát a lopakodás módszerét, fegyvereik pedig a hagyományos földműves szerszámok voltak, amely eszközöket könnyű volt elrejteni. Így a földművesek képessé lettek arra, hogy megvédjék önmagukat és családjaikat a szamurájok vagy banditák támadásaitól
A kínaiak hozták
Általános vélemény szerint a ninjutsu kezdete a XI. század közepére tehető, amikor magasan képzett hadvezérek elmenekültek Kínából, és Japán eldugott Iga tartományában leltek otthonra. Ott átadták gazdag harcművészeti tudásukat a környéken élő harcosoknak. A Gempei Háború alatt (1180-1185) pedig sok japán harcos menekült Iga tartományba elhozván a saját harcművészeti tudását. Így alakult ki ez a különleges harcmodor, amelynek szikrája – bár gyökerei évszázadokkal előbbre nyúlnak – a kínai harcosok letelepedése volt Iga tartományban.
Aranykor
A ninják teljes elszigeteltségben éltek, úgy tudjuk, egész életükben Sun-Tzu könyvét (A háború művészete) tanulmányozták és harci stratégiákat tanultak. Megtanultak mindent, amire szükségük lehetett, hogy életben maradjanak azokban az időkben, és az évek alatt félelmetes harcosokká váltak, akik esetenként a földesurak szolgálatába szegődtek.
A Kamakura dinasztia uralkodását (1192-1333) tartják a Ninjutsu aranykorának. Ebben az időszakban becslések szerint 70-100 különböző ninja ryu létezett. Három csoportba lehet sorolni őket: a Momochi klán uralta Iga déli részét, a Hattorik tartották uralmuk alatt a középső területeket és a Fujibayashik uralták Iga északi és Koga tartomány déli részét. Ekkoriban Japánnak sok problémával kellett szembenézni, és szükség volt kémekre és bérgyilkosokra a politikai ellenfelek likvidálására.
Így nagyon hasznosnak bizonyult a ninják tudása, akiket a daimyok (földesurak) felbéreltek, hogy kémkedjenek az ellenség táboraiban. A ninják ugyanis mesterei voltak annak, hogy megváltoztassák kinézetüket, és például vándorló szerzetessé vagy zenésszé váljanak.
Oda Nobunga, könyörtelen uralkodó volt, aki meg akart szabadulni a ninjáktól. 1579-ben hatalmas sereget küldött a ninja klánok ellen. A Tensho Iga no Ran-i csatát a ninják nyerték meg, de két évvel később Oda új rohamra indult és közel 50 000 emberrel rohanta le Iga tartományt. Több ezer ember meghalt, akik el tudtak menekülni, azok pedig szétszóródtak egész Japánban, ezáltal elterjesztve harcmodorukat is.
1603-ban új sógun került Edo (Tokió régi neve) élére, Tokugawa Ieyasu. A Tokugawa sógunok alatt 250 évig béke volt Japánban, és a sógunok a ninjákat használták arra, hogy fenntartsák a békét. Rendőrséget működtettek, amely titkos feladatokra ninjákat alkalmazott, és létezett egy hivatalos ninja kémhálózat is, amely a shogunt szolgálta. A kémhálózat tervezett lázadásokat leplezett le, s a résztvevő klánokat szétrobbantották, vezetőiket pedig sepuku-ra, rituális öngyilkosságra kényszerítették.
Végzet
Végül azonban ez a hosszú béke lett a ninják végzete. A provinciák vezetőinek már nem volt rájuk szüksége, hogy kémkedjenek, vagy kommandós feladatokat lássanak el, és a ninja klánokat fokozatosan arra kényszerítették, hogy földművesekként és kereskedőkként éljenek. Az újabb generációk egyre kevésbé találták hasznosnak az elődeik harcmodorát, és a ninja családi hagyományok lassan kihaltak.
Volt azonban egy ninja család, a Toda klán, amely fenntartotta a régi hagyományokat. Amikor felismerték, hogy a régi harcmodor kihalóban van, átvettek más ninja hagyományokat azáltal, hogy egy-egy ryu soke-je lettek, mielőtt a ryu kihalt volna. A Bujinkan nemcsak egy, hanem sok tradíciót őrzött meg. Ezeket a Toda klán utolós soke-jétől, Takamatsu Toshitugu-tól örökölték, aki a soke címet a jelenlegi soke-ra Dr. Masaaki Hatsumi-ra hagyományozta.
Hatsumi sensei több komplett ninja ryu-t örökölt Takamatsu sensei-től, például a Kumogakure ryu-t, a Gyokushin ryu-t,a Koto ryu-t és a Gyokko ryu-t. Később más kimagasló harcművészeti hagyományokat is beleépítettek a harcművészetbe, például a Kukishinden ryu-t és a Takagi Yoshin ryu-t.
Fegyverek tárháza
A ninják legfontosabb fegyverei a ninja-to (kard), a shuriken (dobócsillag), bo shuriken (dobótüske)hosszú bot és a lánc voltak.
A kard rövid és egyenes, pengéje nagyon puha fémből készült. A tsuba (kézvédő) szélessége elérte akár a 10 cm-t is, így a katana-t a ninják arra is fel tudták használni, hogy alacsonyabb falakon átmásszanak: a kardot a falhoz állították és ráléptek a tsuba-ra majd felkapaszkodtak a falra és a kardot a hozzá erõsített zsinór segítségével felhúzták.
Néhány ninja klán fegyvereket rejtett el a kard tokjába: kést, shaken-t, manriki-t, metsubushi-t és még sok mást. Fontos megjegyezni, hogy a szamurájokkal ellentétben, a ninják életének nem alkotta központi részét a kard, ha a harc közben megsérült, csak felvettek egy másikat, és azzal folytatták.
A dobócsillagot nem arra használták, hogy megöljék az ellenséget, bár elvileg lehetséges volt halálos sebet ejteni vele. Amikor az ellenség a közelbe ért, a ninja eldobta a shuriken-t, hogy időt és egérutat nyerjen üldözői elől. A shuriken oldalánál gyakran bevágták a fémet, ez arra szolgált, hogy kettőt-kettőt összerakva labda készülhessen belőlük, amit a ninja a földre dobott futás közben.
A dobótüske egy kb. 10 cm hosszú nehéz fémdarab, amelyet az egyik végén hegyesre csiszoltak. Arra használták, hogy áthatoljon az ellenség páncéljának fontos részein. Ezzel találták el például a szemet, a szájat, a kezet, a könyököt, a térdet és a nyakat. Sokszor a bo shuriken hegyét méregbe mártották, így ha az ellenség ki is húzta a dobótüskét a testéből, a méreg bejutott a szervezetébe.
A kunoichi-k (női ninják) halálos fegyvere volt a hajtű, amelyet méregbe mártottak majd mintegy balesetet színlelve beleszúrták az ellenségbe. A nekote-k, olyan karmok voltak, amelyeket az ujjbegyükre húztak rá, a japán legyezővel szúrni és vágni lehetett vagy fegyvereket rejtettek mögé.
A kunoichik mesterei voltak az ellenség megtévesztésének és a kémkedésnek, s mivel a nők főztek, mesterei voltak a méregkészítésnek is. Könnyen ki tudták nyerni a mérget például a gömbhalból vagy a mérgező békákból.
