Bármilyen nehéz dolog is gondolkodásmódunkon változtatni, a tudományos kutatásnak ez az ára. Nem tűnik veszélyesnek, és talán könnyen elfogadható gondolat, hogy esetleg létezhetnek magasabb kozmikus energiák, amiket még nem sikerült mérnünk.
Az a feltételezés azonban, hogy magasabb energiaszinteken létezhet élet, sőt mi több, saját életünk sem csupán a földi létre korlátozott, már merőben más természetű. Annyi bizonyos, hogy csodálatos fantáziával rendelkezünk. Ha el tudjuk képzelni a magasabb szférákat, akkor ezek létezhetnek.
Ez persze szigorú feltételhez kötött dolog. Ahhoz, hogy egy magasabb szférát el tudjunk képzelni, léteznie kell bennünk valaminek, ami ennek a magasabb szférának megfelel, azaz rendelkeznünk kell olyan magasabb energiaszintű testtel, ami egy magasabb energiaszinten létező szférához tartozik. Egy kétdimenziós lény nem képes fogalmat alkotni egy háromdimenziós világról, mert az a bizonyos harmadik koordináta az ő „agyában” nem létezik.
Ugyanígy mi sem tudnánk elképzelni magasabb kozmikus szférákat, ha létünk a földi világ hullámtartományára lenne korlátozva.Az emberi agy rendkívül bonyolult, de végső soron viszonylag alacsony energiaszintű, egyszerű, „földi” anyagokból áll.
Amennyiben létünket és lehetőségeinket agyunk viszonylag alacsony frekvenciái, azaz az agyunkat alkotó anyag határozná meg, akkor egyáltalán nem nyílna lehetőségünk arra, hogy bármit is felfogjunk, vagy feltételezzünk ezen a frekvenciasávon kívül. Az anyag leírható állóhullámok halmazaként, és érzékelésünk számára ezek frekvenciája a látható fény és a gammasugárzás felső határa között van.
Ha bennünk nem léteznének ennél magasabb energiaszintek és frekvenciák, akkor az olyan energiákat, mint a kozmikus sugárzás, sem mérni, sem vizsgálni nem tudnánk, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy puszta létükről sem volnánk képesek fogalmat alkotni.Ez persze rendkívül izgalmas és érdekfeszítő kérdéshez vezet: vajon valóban megfelel a valóságnak az az elképzelés, miszerint gondolatainkat az anyagból álló agy hozza létre?
E=mc2. Einstein képletének értelmében az anyag is energia. Ezért is tudunk anyagot energiává alakítani, és fordítva. Az egész Világegyetem, a bolygókat, csillagokat, galaxisokat, pulzárokat, quazárokat és misztikus fekete lyukakat beleértve, nem más, mint energia. Semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a gondolat esetleg valami más lenne.
Csakhogy amennyiben a gondolat is energia, léteznie kellene valamilyen hozzárendelhető frekvenciának. Más szóval: amit az anyagi világ bocsát ki, annak anyagi műszerekkel mérhetőnek kellene lennie.A gondolattal viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a kozmikus sugárzással. Csak közvetett hatásai alapján tudjuk mérni, közvetlen módon nem. Amennyiben gondolatainkat „agyunk termékének” tekintjük, a gondolatoknak megfelelő elektromágneses hullámokat műszereink segítségével meg kellene találnunk valahol a rádióhullámok és a gammasugárzás felső határa közötti intervallumban.
Az agyműködés mérésénél az EEG (Elektro-Encefalo-Gram) adja az eddig elért legjobb eredményt. A műszert elektródák segítségével a fejbőrhöz kapcsolják, és ezek az elektródák regisztrálják az agy elektromágneses hullámainak változását. Az eredményt aztán egy kiíró szerkezet grafikus formában jeleníti meg. Ki lehet-e olvasni ebből a grafikonból, hogy ki mire gondol?Szó sincs róla.
A gép jelzi, hogy van valami aktivitás, de hogy a vizsgált személy egérre, vagy elefántra gondol-e, azt csak ő tudja.Az utóbbi években orvosokkal együttműködő fizikusok kifejlesztettek egy „hazugságvizsgáló” gépet, aminek segítségével nagy valószínűséggel megállapítható, hogy valaki igazat mond, vagy hazudik. A műszer azonban félrevezethető, ezért sok bíróság nem is fogadja el bizonyíték gyanánt.
Arról pedig, hogy a műszer kimutatná, ki mire gondol, még csak szó sincs. Gyakran találkoztam azzal a nézettel is, hogy a gondolatok rendkívül kis energiájú elektromágneses hullámok, és még nem sikerült kifejlesztenünk olyan érzékeny műszert, ami ezek regisztrálására képes. Ez engem is kíváncsivá tett, vajon valóban így van-e?„Már az 1800-as évek vége felé is feltételezték, hogy a gondolatok az agy által kibocsátott információhordozó elektromágneses hullámok.
A 30-as években szovjet kutatók, Leonid Vassíliev fiziológus vezetésével, gondosan ellenőrizték ezt a hipotézist. (Természetesen az 1930-as évekről van szó. A szerző megj.) Három kísérleti alannyal dolgoztak, akiket távolról, telepatikus szuggesztió révén hipnotikus álomba tudtak hozni, és ugyancsak telepatikus parancs segítségével a hipnózist fel is tudták oldani.
Miután ez az úgy nevezett „hypnogén” módszer sorozatosan sikeresnek bizonyult, az adót is, a vevőt is ólomkamrába zárták, ami egy Faraday-kalitkához hasonlóan arra volt hivatott, hogy a feltételezett elektromágneses hullámok útjába akadályt állítson. Nagy meglepetésükre a kísérletek továbbra is sikeresnek bizonyultak.
Ezeket az eredményeket először 1959-ben, a politikai enyhülés idején hozták nyilvánosságra. Az érdeklődés hallatlanul nagy volt, annál is inkább, mert a kutatók olyan sikeres kísérletekről is beszámoltak,
ahol az adó és a vevő között 1700 km-es távolság volt (Sebastopol és Leningrád között).
A szovjet kutatók igazolták ezzel egy bizonyos pszichikai távhatás létét, amit ők , „bioinformációnak” neveztek, de kihangsúlyozták, hogy ők, mint materialisták, a gondolatátvitelt kizárólag, mint valamilyen energetikai folyamatot tudják elképzelni. Azt azonban beismerték, hogy az a hipotézis, miszerint az agy rádióként működik, ki van zárva. Röviddel az után, hogy a kutatók nyilvánosságra hozták eredményeiket, a leningrádi egyetemen alakult egy bioinformáció-tanszék, ahol azt kutatták, lehet-e a telepátiát információ átadására használni.
Ezzel a gyakorlati kérdéssel foglalkozott az Apolló 14 kapitánya, dr. Mitchell is, aki telepatikus adóként négy Chicagóban lévő érzékeny személynek próbált gondolatokat közvetíteni.” A szovjet kutatók kísérletei szerint a gondolat áthalad az ólomkamrák falán, és az 1.700 km távolságra lévő „vevőt” is eléri. Az Apollo 14 esetében, dr. Edgar D. Mitchell kísérleteiben az áthidalt távolság 250.000 km volt.
Ólomkamrát jelen időkben nagy energiájú radioaktív sugárzás elleni védelemre használnak.Amennyiben a gondolat ezen áthatol, az vagy lényegesen alacsonyabb energiaszintre utal, pl. infravörös sugárzás, azaz hő, ami viszont nem elegendő az 1700 km távolságra lévő „vevő” eléréséhez, vagy a radioaktív sugárzásnál lényegesen magasabb energiaszintről van szó. Az a feltevés, miszerint a gondolatok gyenge, kis energiájú elektromágneses hullámok lennének, ezennel
végérvényesen kizárható.
A gondolati hullámokat bárminek nevezhetjük, csak gyengéknek nem. Így nem marad más hátra, mint módszeresen átvizsgálni az általunk ismert elektromágneses spektrum minden szegmensét, hogy lássuk, melyik is az, ami a gondolatok frekvenciáinak megfelel.— A szovjet kutatók eredményeinek alapján kizárható a spektrum alsó része, tehát a rádió, TV- és radarhullámok szegmense, mert ezek nem képesek áthatolni az ólomkamra falain. Amennyiben a gondolatok frekvenciái mégis ebben a szegmensben volnának, akkor valószínű, hogy már sikerült volna valamilyen műszerrel érzékelni, majd hanggá és képpé alakítani, ugyanúgy, ahogy azt a rádió és TV-adásokkal tesszük.
Ebben a szegmensben sajnos nem sikerült a gondolataink mérésekkel bizonyítható nyomára bukkanni.— A következő szegmens az infravörös fény, vagy hősugárzás területe. Ugyanarról az infravörös fényről van szó, amit elektronikus készülékeink távirányítóiban is használunk. Ha gondolataink ebben a hullámsávban helyezkednének el, talán sikerülne pusztán a gondolat erejével TV csatornát váltani, vagy legalábbis megzavarni a távirányítót.
Az persze igaz, hogy a gondolkodás együtt jár az agy bizonyos részeinek hőfejlesztésével. Ugyanúgy a számítógépek processzorai is hőt fejlesztenek, amint feladatokkal terheljük meg őket. A kisugárzott hőből viszont lehetetlen megállapítani, hogy a processzor, vagy az agy milyen feladaton dolgozik.— Mi a helyzet a látható fény hullámsávjával?
Nos, ez az. Látható. Mégsem látunk egyetlen gondolatot sem.— Amennyiben a gondolatok az ibolyántúli hullámsávban helyezkednének el, talán soha nem kellene napoznunk ahhoz, hogy bőrünk csokoládébarna legyen. Másrészt ezt a hullámsávot ma már nagyszerűen tudjuk mérni és fényképezni, de a gondolatoknak itt sem akadtunk a nyomára.— A röntgensugárzást Geiger-Müller mérővel, sőt más módon is mérni tudjuk, de agyunk nem bocsát ki radioaktív sugárzást. A röntgensugárzás káros az élő szervezetre, így talán különös is volna, ha az agy olyan frekvencián hozna létre gondolatokat, amik az élő anyagot, tehát végső soron önmagát rombolják.— A gammasugárzás szintén káros lehet a szervezetre, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy az agy ilyeneket hozzon létre.
Az anyagnak tekintett állóhullámok komplex halmaza tulajdonképpen egybeesik azzal a szegmenssel, ami a látható fénytől a gammasugárzás felső határáig terjed. Ezt is ki lehet zárni, hiszen ellenkező esetben gondolatainknak szilárd anyagi tárgyakként kellene távozniuk agyunkból.— A kozmikus sugárzás energiája magasabb annál, amit mi hétköznapi értelemben anyagnak tekintünk. A Földön egyetlen olyan elem sincs, ami képes lenne kozmikus sugárzás kibocsátására. Nevetséges dolog lenne azt feltételezni, hogy az agy képes olyan frekvenciák kibocsátására, ami bizonyos esetekben még a csillagok képességét is meghaladja.Nos, ha valaki titokban szeretné tartani gondolatait, annak semmi akadálya. Ha a gondolatok mérhetőek lennének, ugyan mi szükség volna kínvallatásra, vagy igazságszérumra?
A gondolat viszont létezik, még akkor is, ha minden erre vonatkozó mérési kísérletünk csődöt mond. Nem holmi homályos, zavaros belső eszmélés, hanem részletekben és színekben gazdag belső képek, briliáns megoldások formájában jelentkezik, amik aztán könnyedén tárgyakká, gépekké, irodalommá, művészetté és filozófiává alakíthatók. Mindezt kifejezésre tudjuk juttatni, ha akarjuk. Különben úgy tűnik, nincs rá lehetőség, hogy minden kétséget kizáróan megállapítsuk, ki mire gondol.
A gondolat kutatásának során a tudósok már minden frekvenciasávot végigpásztáztak, nem utolsó sorban katonai célokból. Minden általunk ismert szegmens nagy biztonsággal kizárható.Milyen irányban kutathatnánk tovább? Merre keressük a gondolat forrását?
Úgy vélem, egyetlen lehetőség marad, éspedig az, hogy
a gondolat magasabb frekvencián létezik, mint amit mérőműszereink segítségével el tudunk érni.
Valószínű, hogy a szovjet kutatók helyesen fogalmaztak, amikor azt mondták, hogy a telepatikus információátadás valamilyen fajta energetikai folyamat, hiszen amit ismerünk, az mind energia. A gondolat mérésére tett sikertelen kísérletek viszont arra utalnak, hogy a gondolatot – mint szervező, irányító, rendszerező erőt – az általunk ismert elektromágneses spektrumon kívül kellene keresnünk.
Kíváncsi voltam, milyen eredményre jutottak az orvosok és agykutatók, így hát átböngésztem néhány agykutatással foglalkozó szakkönyvet. Mérnökként hozzászoktam a precíz számításokhoz. Ha kiszámoltam egy híd tartóelemeinek teherbírását, soha nem mertem volna azt mondani, hogy „talán elbírja” ezt vagy azt a megterhelést.
Minden bizonnyal ennek tulajdonítható, hogy nagyon meglepődtem az agykutatásról szóló könyvekben talált, állandóan ismétlődő talán, esetleg, valószínűleg, még nem tudjuk, de a kutatás folyik megfogalmazás láttán. Lassan persze megértettem, milyen hatalmas feladatot vállaltak magukra a kutatók, amikor megkísérelték feltárni az agy működési módját.
Lars Olsson professzor, a stockholmi Karolinska egyetem neurobiológusa az alábbi módon vélekedik az agykutatásról:„Módszereink, amivel az agy struktúráját, biokémiáját és működését vizsgáltuk, elég durvák voltak. Mindezt egy rádióhoz lehetne hasonlítani. Képzeljük el, hogy első alkalommal kerül a kezünkbe egy rádió, és mi úgy próbálnánk megvizsgálni, ahogy azt az aggyal tesszük. Egy biokémikus darabokra törné, és finom porrá őrölné, hogy megállapíthassa, mennyi rezet, vasat, alumíniumot, szilikont, műanyagot, stb. tartalmaz.
Egy fiziológus belenyomna egy telefonpózna-vastagságú elektródát és az elektromágneses zavarokat vizsgálná. Én hisztológus vagyok, azaz szövettani kutató. Én talán megtölteném a rádiót parafinnal, mikrométer vékonyságú szeletekre vágnám, és ezeket mikroszkóppal vizsgálnám meg. Biztos, hogy a közös munka eredményeként sokat tanulnánk, de aligha érthetnénk meg, hogy a rádió kívülről kapja az információt, hullámok formájában, és ezeket alakítja át beszéddé és zenévé.” Nos, úgy tűnik, másokban is felmerült már a gondolat, hogy az agy „kívülről” kapja az információt. Miért ne működhetne úgy, mint egy antenna?
Ebből a szempontból Lars Olsson professzor hasonlata zseniális. Persze ebben az esetben körülbelül akkora eséllyel találhatnánk meg a gondolatok forrását az agyban, mint magát a rádióriportert egy vevőkészülék antennájában.Az agykutatás szinte naponta új eredményekkel és új hipotézisekkel gazdagítja a tudományt.
Annak ellenére, hogy sok olyan kérdés van, amiben a kutatók még nem egyeztek meg, úgy tűnik, van néhány olyan terület, ahol teljes egyetértés uralkodik:— Jelen idejű tudományos álláspont szerint a gondolat az agyban nem lokalizálható. Csupán aktívabb vagy kevésbé aktív területek kijelölése lehetséges. (Luria, Alexander Romanovich: Higher Cortical Functions in Man. 25. old. Consultants Bureau Enterprises, 1980)— Nem lehet azt állítani, hogy az agy bizonyos részei bizonyos testi funkciókat irányítanak.
Nem létezik az idegrendszernek olyan része, ami önmaga látna el egy bizonyos funkciót. Bizonyos körülmények között az egyik idegszövet részt vehet egy egészen más funkció irányításában. Azt mondják, az agyi struktúrák átfedik egymás funkcióit. Sérülés esetén az épen maradt rész gyakran át tudja venni a sérült rész szerepét. (Filimonov, I. N.: Localization of functions in the cerebral cortex and Pavlov’s theory of higher nervous activity. 1951,; Hess, WR.: Diencefalon; Automatic and Extrapyramidal functions. Monnographs in Biology and Medicine. No. 3., Grune & Stratton; 1954; Luria, 1980;)— Az agysejtek bizonyos kor után nem szaporodnak.
Húszéves kor után nem alakulnak ki újabb sejtek, amik az elpusztult sejteket helyettesíthetnék. Egy emberi agy 50 év alatt mintegy 200 grammot veszít eredeti, kb. 1.400 g-os súlyából. (Kb. 14%)— Az agysejtek számát tízmilliárdra becsülik. Ebből minden nap nullától 50.000-ig terjedő számú neuron pusztul el. A pusztulás fiatal korban lassúbb, idős korban gyorsabb. 70 éves korunkra a neuronoknak mintegy 90%-a marad életben. (Sjöden, Stellan: Hjárnan; Brain-books AB, Malmö, 1995.)
A neuronok pusztulása napi átlag 25.000 agysejt pusztulását jelenti, azaz mintegy kilencmillió agysejtünk pusztul el évente. Mégsem felejtjük el nevünket vagy lakcímünket. Ha az információt az agy tárolná, akkor minden bizonnyal pótolhatatlan hiányok mutatkoznának, valahányszor egy sejt elpusztul.
Tálán hétköznapi dolog lenne, hogy valaki, aki pl. a 17 szám alatt lakik, hirtelen és végleg elfelejt egy számjegyet, és az l-es, vagy a 7-es szám alatt keresné otthonát. Lehet, hogy ez nem a helyes megközelítési mód, de ettől függetlenül, ha az információ olyan sejtekben tárolódik, amik elpusztulnak, akkor nem volna lehetőség arra, hogy később mégis felidézzük a kiesett információt. Persze létezhetnek „biztonsági másolatok”, vagyis tételezzük fel, hogy ugyanaz az információ több helyen is elraktározható.
Ez sok mindent megmagyarázna. Az információ költöztetése, mentése és az egészséges sejtekbe való áttelepítése feltételezi egy magasan fejlett szervező-program jelenlétét. (A számítógépek világában már létezik hasonló.) Ez sem kizárt, viszont feltételezi, hogy az agy önmaga írja meg a „rendfenntartó programot”, amit aztán végrehajt azért, hogy önmagát és az egész fizikai testet a lehető legjobb állapotban tartsa.
Ha most megpróbálunk nem elveszni a részletekben, és nagy vonalakban áttekinteni az egész materialista világnézet által felvázolt folyamatot, az alábbi képet kapjuk:Élettelen anyagból a véletlen és az evolúció hatására létrejön az élet, ami aztán olyan komplex sejtegyüttesekké fejlődik, mint például az emberi agy. Ez az agy megírja saját programjait, sőt végre is hajtja őket.
Fejlődik, gyarapodik, de bizonyos idő elteltével furcsa módon lebontja magát és elpusztul. Más szóval egy önfejlesztő rendszerrel állunk szemben, ami a termodinamika második alaptételével, az entrópia princípiumával ellentétes irányban halad.
Mindezt csak azért, hogy egy idő után „meggondolja magát”, alávesse magát az entrópia törvényének és elpusztuljon.Ha valószínűségek alapján számolunk, talán elfogadhatónak tűnik, hogy az élet élettelen anyagból szerveződik élő sejtekké.
Az is elfogadható, hogy ez a fejlődés ellentmond az entrópia princípiumának, azzal a kitétellel, hogy mindez az Univerzumban csak helyi megnyilvánulás, és az egységes egészre egyáltalán nem jellemző. Sőt mi több, az élet ilyen fajta megjelenésének esélyét valószínűség-számítással ki is lehet számítani.Csakhogy itt is akad egy-két probléma.
Még a legegyszerűbb, primitív szaporodási móddal rendelkező egysejtű életformában is fellelhető egy dupla DNS-spirál, ami mintegy 100.000 nukleotidából áll. Minden nukleotidát precíz rend szerint elhelyezkedő 30-50 atom alkot. Hozzá jön még néhány protein, ami a táplálék felvételéhez szükséges, valamint egy kettős sejtfal.Egy ilyen eredmény eléréséhez nagyszámú kémiai reakció szükséges, ami minden alkalommal a rendetlenség csökkenéséhez, a nagyobb rend kialakulásához vezet, és ily módon állandóan csökkenti a rendszer belső entrópiáját.
Ha mindezt a véletlen irányítja (hiszen mindaddig, amíg a sejt nem jött létre és nem vált működőképessé, nehéz volna önfejlesztésről beszélni) feltehetjük a kérdést:- Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy ilyen sorozat kémiai reakció a véletlen hatására ilyen pontos sorrendben végbemenjen?
Matematikusok és fizikusok szerint rendkívül csekély. Fred Hoyle szerint:
„Annak a valószínűsége, hogy élettelen anyagból egy élő sejt alakuljon ki, kisebb, mint annak a valószínűsége, hogy egy orkán végigsöpör egy roncstelepen, és összeállít egy működőképes Boeing 747-es repülőgépet.”
Az a feltételezés, hogy az élet élettelen anyagból és a véletlen hatására jön létre egyrészt nem bizonyított, másrészt igen csekély valószínűséggel rendelkező premissza. Giuseppe Sermonti* olasz biológus szerint a további építmény is gyanús, hiszen alig hihető, hogy a véletlen és a természetes kiválasztás dinoszauruszt alakíthatna ki egy amőbából.
De ez még nem minden. Fogadjuk el egyelőre ezt a premisszát, hogy az élő sejt a véletlen hatására is létrejöhet, és lássuk, hova vezet az út?Minden élő szervezet belső rendje egyetlen sejtből alakul ki, ami osztódik. Ezek az osztódó sejtek elérhetik a szervezettségnek és rendnek azt a fokozatát, amit mi emberi agyként csodálunk.
Ma azt tanítják, hogy minden információ a sejt DNS-struktúrájában van kódolva. Az élettelen anyag élő szervezetté állt össze, kifejlődött, és kialakult az öntudata, tehát olyan valami, ami az alkotóelemekből hiányzik. Az élőlény kialakított egy életösztönt is, hiszen nem létezik olyan élőlény, ami meg szeretne halni.És most szembe kell néznünk egy rejtéllyel!
Hogy létezik az, hogy ennek a csodálatos struktúrának, aminek sikerült elhagyni az élettelen anyag stádiumát, és önmagát az agy és a fizikai test komplexitásáig eljuttatni, időben nem sikerül fenntartania ezt a komplexitást?
Az anyagot alkotó állóhullámok nem ismerik az öregedés fogalmát. Az öregedés titkát tehát a szervező princípiumban, a létfenntartó programban kell keresnünk. Az élni akarás és az életösztön ellenére minden élőlény megöregszik és elpusztul! Egy öntudattal, erős életösztönnel és halálfélelemmel rendelkező lény miért nem programozza magát örök életre?
Ha nem is sikerülne minden egyednek ez a bravúr, de legalább itt-ott mégiscsak fel kellene bukkannia néhány – ilyen szempontból sikeresen alkalmazkodó – lénynek.Persze lehet, hogy mindezt nem az egyed határozza meg, hanem a kialakuló ökológiai rendszer, a közösség és a társadalom.
Csakhogy akkor léteznie kell egy olyan „parancsnoki hídnak” ami az egyén érdekei fölött áll, olyan átfogó gondolati irányításnak, aminek az egyedek nincsenek tudatában (tisztelet a kivételnek).Mindent egybevetve, úgy tűnik, az evolúció elmélete – legalábbis mai formájában – elég bizonytalan alapokon áll.
Ugyanakkor jelenségek hosszú sora utal arra, hogy
a tudat nem anyagtól függő, és nem anyaghoz kötött jelenség.
Ide tartozik pl. a telepátia, a hipnózis, és a távolbalátás.
Ahhoz, hogy ezek a jelenségek megtapasztalhatók legyenek, feltétlenül magas energiaszint szükséges. Ezekhez egyszerűen nem elég az az energia, ami az agyban lejátszódó kémiai folyamatok következtében szabadul fel.A hipnózis jól ismert jelenség. Hivatkozhatnék orvosokra, vagy pszichológusok leírásaira, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezem egyéni tapasztalatokkal.
Mindössze huszonhat éves voltam, amikor frissen végzett mérnökként Nagykárolyba kerültem. Itt ismerkedtem össze Busca Doru val, a velem egykorú judo-edzővel, aki – mint utóbb kiderült – nagyszerűen értett a hipnózishoz. Bizonyos idő elteltével engem is megtanított a módszereire. Először a jelenség valódiságáról győződtem meg.
Később – féktelen kísérletező kedvemnek köszönhetően – a hipnózisban rejlő lehetőségekről és veszélyekről is gyakorlati tapasztalatot gyűjtöttem. Annyi bizonyos, hogy a hipnotizőr és a hipnózis alatt lévő személy közötti telepátia, vagy gondolatátvitel játszi könnyedséggel, minden kétséget kizáróan bizonyítható.
A telepátia létét ma már világszerte több ezer sikeres kísérlet igazolja, és pozitív eredmények érkeztek többek között az amerikai, Princeton University kutatóitól, de más forrásokban is bőven válogathatunk.A távolbalátással kapcsolatban Harold Putthoff és Russel Targ, – a Stanford Research Institute két fizikusa – végzett sikeres kísérleteket. (Putthoff & Targ: Mind-Reach, New York, Delacorte Press, 1977)A távolbalátás jelensége az a képesség, ami egyesek számára lehetővé teszi, hogy távoli helyeket, eseményeket és személyeket érzékeljenek.
Nem kell tehát rábíznunk magunkat az amatőrök állításaira, a megkérdőjelezhető médiumok ellenőrizhetetlen képességeire, hiszen ezek az eredmények egyetemi kutatólaboratóriumok ismert fizikusaitól származnak.
Még ha Putthoff és Targ sikeres kísérletsorozatát valahogy sikerülne figyelmen kívül hagyni (ez általában elég jól sikerül azoknak, akik gondolkodásmódjukon nem hajlandók változtatni) akkor is ott van Edgar Cayce esete, aki precíz diagnózisaival az egész orvosi világot zavarba hozta.Edgar Cayce mindössze hat évig járt iskolába, és anatómiáról vagy orvostudományról fogalma sem volt. Álomhoz hasonló megváltozott tudatállapotban mégis képes volt a feljegyzések szerint több mint 6.000 pontos diagnózist felállítani.
Sok esetben a kezelés módját és a szükséges gyógyszer nevét is megadta. Tette mindezt pusztán a beteg nevének és címének ismeretében.
A betegek eközben több száz vagy több ezer kilométer távolságban voltak,
és Edgar Cayce ezekkel a betegekkel személyesen nem is találkozott. (Stearn, Jess:Edgar Cayce, the Sleeping Prophet, Bantam Books, 1990)Putthoff és Targ kísérleteit, valamint Edgar Cayce különös képességét leszámítva rendelkezésünkre áll még több könyvre való anyag azoknak a betegeknek a beszámolóiból, akik túlélték a klinikai halál állapotát.
A telepátia minden jel szerint az állatvilágra is jellemző, sőt, talán még jobban érvényre jut, mint az emberek között. Mindig szívesen néztem a tengeralatti világról készült szebbnél szebb felvételeket és dokumentumfilmeket. Nagyon csodálkoztam azon, amikor láttam, hogy több tízezer halból álló rajok képesek egyszerre, teljes szinkronban irányt változtatni.
Vajon hogy sikerülhet ez nekik ilyen gyakran és ilyen precizitással? Az azért nem valószínű, hogy megbeszélik… Az is előfordul, hogy apróbb halak százai – sőt ezrei – olyan alakzatban úsznak, ami egyetlen nagy halra emlékeztet. Ezek szerint minden egyednek a tudatában ott van a védelmet biztosító „nagy hal” képe, és ezen belül minden egyednek ismernie kell a „nagy halban” elfoglalt helyét.Mindezek figyelembevételével elég egyszerűnek látszik a logikai egyenlet, ami három pontban foglalható össze:
—A gondolatátvitelhez és telepátiához nem elegendő az az elektronvolt nagyságrendű, kémiai reakciókból származó energia, amit az agysejtek produkálni képesek.
—Ha a gondolat magasabb energiaszintekből tevődik össze, és ezek a hullámok az anyag termékei, akkor ezt anyagi műszerekkel tudnunk kellene mérni.
—Ha pedig magas energiaszintről van szó, és ezt anyagi műszerrel mérni mégsem lehet, akkor nem marad más hátra, mint feltételezni, hogy a gondolat energiája még a kozmikus sugárzás energiájánál is magasabb.
A kísérleti eredmények, a bennünket körülvevő jelenségek, valamint a logika ugyanabba az irányba mutatnak:
Sem az agy, sem más biológiai szerv nem képes gondolatot létrehozni!!!
A gondolkodás képessége és a tudat nem anyaghoz kötött. A magyarázatot – ugyanúgy, mint az anyagot alkotó állóhullámok esetében – magasabb energiaszinten, magasabb szférákban kell keresnünk.Ebben az esetben viszont az evolúcióról alkotott jelen elképzeléseink tarthatatlanná válnak, és egy meglepő fordulattal kell szembenéznünk:Ha a gondolatok és érzések nem a fizikai test termékei, akkor ezeknek a léte nem függ a fizikai test lététől, annak életétől vagy halálától! A test és az agy csupán „vevőkészülék”.
Az adás folytatódik akkor is, ha a vevőkészülék tönkre megy. A magas energiaszinten létező gondolat léte nem függ az alacsony energiaszinten létező agy állapotától. Gondolataink és érzéseink „túlélik” tehát a fizikai testet. Ugyanez érvényes emlékeinkre is, hiszen azok is gondolatok.Most már nem az a kérdés, hogy „ha az agy nem képes létrehozni a gondolatot, akkor ugyan mi az, ami létrehozza?”Ha alacsonyabb energiaminőség nem képes önmagától magasabb energiaminőséget létrehozni – és még emberi segítséggel is csak úgy, hogy közben az egész rendszer energiaminősége csökken -, de ez a magas energiaszint és energia-minőség mégis létezik, akkor itt mindennek fordítva kell történnie!
Ebben az esetben a magasabb frekvencia, a magasabb energiaminőség az, ami képes létrehozni az alacsonyabbat és annak változásait.Más szóval:
Nem az agy képes gondolatot teremteni. Az agy csak elektromágneses hullámokat és hőt képes termelni, és ezt a műszereink segítségével fel is ismertük.Itt pontosan az ellenkezőjének kell történnie.Valójában a gondolat az, ami képes megteremteni az anyagot alkotó állóhullámokat, az anyagi világként ismert teljes elektromágneses spektrumot, és persze a fizikai testet és az agyat is.
Ennek felismerése váratlan, drámai fordulatot jelent minden anyagelvű világkép számára, hiszen egy csapásra érvényteleníti az élet véletlenszerű kialakulásával és fejlődésével kapcsolatos minden elképzelésünket, sőt, az Univerzum kialakulásáról szóló elméleteink is értéktelenné válnak.
Paradigmaváltás előtt állunk tehát, azaz régi elképzeléseinket és elméleteinket újabbakkal fogjuk helyettesíteni. Az ilyen jellegű változás soha nem megy könnyen, és eleinte bizonyára sokkal több ellenzője lesz, mint híve. Csakhogy ez alkalommal nem az újabb elméletek életképességének vitatásáról és bizonyításáról van szó, hanem arról, hogy az eddigiek a fizika törvényeinek értelmében tarthatatlanná válnak.
De nézzük inkább a dolgokat az új szemléletből adódó lehetőségek szempontjából: ha a gondolat teremti az anyagot, akkor könnyen érthetővé válik, hogy a gondolat segítségével hatni tudunk az alacsonyabb energiaminőségekre, és alakítani tudjuk a fizikai világot. Fény derülhet a megértés mechanizmusára is.
Értelmes magyarázatot kap az a jelenség, hogy egyes távolkeleti jógik képesek napokra felfüggeszteni, vagy legalábbis rendkívüli mértékben lelassítani minden életműködésüket. Szerintük is a tudat uralja a testet, és nem fordítva. A tibeti szerzetesek azon képessége is érthetővé válik, hogy olyan hőt képesek fejleszteni testükben, ami megszárít egy csupasz bőrükre terített vizes lepedőt, miközben ők mozdulatlanul ülnek a jóval fagypont alatti éjszakában.
A tudósok sokat foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel, rádió és TV érdekességként mutatta be őket, de elfogadható magyarázattal mindeddig nem találkoztam.Érthetővé válik az is, hogy képesek vagyunk az anyag energiaszintjénél magasabb energiák létét feltételezni. Ehhez ugyanis elengedhetetlenül szükséges, hogy létezzen bennünk valami, ami ezeknek a magas frekvenciáknak megfelel.Milyen érdekes is a világ!
Kétségbeesetten kutatjuk a külső energiaforrásokat, és nem vesszük észre, nem értjük meg, milyen hatalmas erőforrás van bennünk.Nem szükséges holmi emberfeletti, természetfeletti erőnek a feltételezése, hiszen úgy tűnik, ez az erő bennünk van, és használni is tudjuk (az más kérdés, hogy hogyan és mire).A gondolatnak tulajdonképpen ott kellene lennie az anyagi világ minden manifesztációja mögött.
Minden ásvány, minden élőlény és minden ember „mögött” ott kellene lennie a magasabb szférához tartozó „irányító egységnek”, hiszen csak ennek a szférának az energiaszintje képes az anyagi világ megteremtésére és fenntartására.*Egy magasabb szféra – egy univerzum, ami magasabb frekvenciájú elektromágneses hullámokból áll, minden szépségével, galaxisaival, csillagaival, és bolygóival együtt – nem fikció tehát, hanem az anyagi világ létezésének szükséges és elengedhetetlen feltétele!
forrás:Balogh Béla: Végső Valóság című könyve
