Az elraboltak három főbb eszközről számoltak be, amelyek az égbe lebegtették őket a várakozó ufókhoz, illetve visszavitték őket a Földre.
Az első maga a lebegés. Lássunk néhány példát arra, hogy hogyan írták ezt le:
„Az a benyomásom támadt, hogy az ágyam felett lebegek, mintha valamilyen módon kilebegtettek volna a hallba nyíló ajtón keresztül.” (Catherine)
„Valahogy félig sétálva, félig lebegve jutottunk el az űrhajó aljába.” (Joe)
„Aztán valahogy lesegítettek az asztalról, aztán ki az űrhajóból. Ellebegtettek, vagy mi.” (Dave)
„Olyan érzésem támadt, mintha felvonóban utaznék, csak éppen nem voltak falak körülöttem, semmi sem volt, csak sebesen száguldottam felfelé..”(Barbara Archer)
„Csak arra emlékszem, hogy lefelé lebegek. Nagyon messziről érkeztem. Úgy éreztem, hogy igen magasan voltunk fenn az égben. És amikor visszavittek, igen gyengéden tettek le.” (Karen Morgan)
„Akkor besiklattak engem abba a dologba. Képtelen voltam minden ellenállásra, csak lebegtem…” (Charles Hichon)
A másik típusú lebegés tapasztalatnál az elraboltak egy fénysugárba kerültek (amely gyakran teljesen körbevette őket), és ebben a sugárban emelkedtek fel váratlanul az égbe:
„Bent vagyok a fénysugárban. Felfelé haladok, felettem egy lyuk van, amely sötét, de körülötte mindenütt fényt látok. Olyan, mint-ha kék fény lenne kék fénysugár jött a földre, aztán majdnem olyan volt, mintha egy alagúton haladnék át…” (Nona)
„Felvitt engem, átlósan felfelé. Olyan volt, mintha csak elrepülnénk. Nem egyenesen felfelé mentünk, volt, hogy előre is haladtunk „Ez túl gyors! Miért mész ilyen gyorsan? Ki fogunk esni a fénysugárból! Le fogok zuhanni!” Mire az csak valami olyasmit mondott, hogy „nem, nem fogsz”.” (Catherine)
A harmadik típusú tapasztalat sokkal szokatlanabb, ettől függetlenül meglehetősen sok esetben számoltak be róla. Ebben az esetben drótok, fényszálak vagy kötelek játszottak szerepet a repülésben, ezeken kellett felmászni, vagy mellettük kellett szállni, hogy elérjék a távolban lebegő ufót.
John Mack páciense, Andrea például a hálószobájában felvillanó kék fényre ébredt fel (olyan volt, mint egy erős gépkocsifényszóró), s ezzel együtt két kicsi, vékony lényt pillantott meg. A lényeknek nagy, domború homloka és hatalmas szemei voltak.
A lány visszaemlékezése szerint „nagyon véznák voltak, és úgy néztek ki, mintha fényből lennének, de alul volt bennük valami fizikális vonás”. Az egyik lény egy pálcát vagy botot tartott, amelyet most Andrea füle mögé nyomott. A következő emléke az volt, hogy lábbal előre „lebeg”, először „egyenesen keresztül” a hálószobája ablaküvegén, majd „magasan a fák felett.
Beszámolt egy fényből álló „vonalról” vagy „kötélről”, amely az ő köldökéből indulva a lények testéig ért, és az egyik lényből „fénynyalábok” indultak a testébe. Úgy tűnt, ezeket a „fénynyalábokat” használták arra, hogy felhúzzák az űrhajójukba.`
Hasonlóan kezdődött Arthur elrablása is, aki „fényfonalat” látott — „olyan volt, mint egy világító pókfonal” —, amely az éjszakai égből nyúlt alá. Ugyanabban a pillanatban egy csoport kis, világító lényt látott egy csoportba verődve, akik azt mondták neki: „Ne ijedj meg, és ne szakítsd el a fonalat.”
A következő pillanatban Arthur a levegőben találta magát, és ebben valamiképp a kötél segítette, amelynek átmérője Arthur becslése szerint nem lehetett pár mm-nél vastagabb: „Mint egy papírsárkány madzagja, talán.”
A kötél vagy húr mintha fényben fürdött volna, fény volt mindenütt, a lények pedig azt mondták neki: „Ne félj” Arthur „csak a kötelet követve, egyenes helyzetben emelkedett”, mintha egy láthatatlan erő húzta volna felfelé. A kötél mintha egy űrhajóba csatlakozott volna, „mint egy telefonzsinór vagy valami ilyesmi”.
A sámánok is különféle módokon lebegnek vagy repülnek, amikor megkezdik utazásukat a szellemvilágba:
„Látta, hogy a kunyhó teteje kinyílik a feje felett, és érezte, hogy viszik fel az égbe, ahol rengeteg szellemmel találkozott…” (Basuto sámán, Dél-Afrika.)
„Felvittek az égben lakó szellemek falujába, egy gyógyító faluba, ahol kitanítottak” (Winnebago sámán, Észak-Amerika.)
Ami különösen rejtélyes, az a fénykötél, pókháló vagy húr motívuma, amely megjelenik egyes eltérítéses esetek felszállóeszközeként, ugyanakkor a sámánok égi utazásairól szóló beszámolókban is gyakran találkozunk vele.
Északnyugat-Ausztráliában például a samánok azt mondják, hogy „levegőkötélen” érik el az eget, míg a kulin és kurnai törzs sámánjai egy vékony kötelet hallucinálnak, amely a testükből nyúlik ki:
„Úgy jön ki a szájukból, mint a pókfonál, és ők ezen másznak fel a mennybe.”
Hasonlóképpen a dél-afrikai busmanok is szinte mindig köteleket, fonalakat vagy vékony szálakat használnak hallucinatív utazásaikhoz. Nem volt másként a mára már kihalt san törzs sziklaművészeinél sem. A Kalahári sivatag !Kung sámánjainál a transztánc maradt a legfőbb eszköz a módosult tudatállapotba való belépésre, illetve ahhoz, hogy elegendő n/umot (természetfeletti erőt) gyűjtsenek ahhoz, hogy felemelkedjenek a szellemvilágba.
Bo, a !Kung sámán kifejti, hogy amikor ez az erő megnő benne, „egy fénykötelet vagy fonalat látok, amely felmegy az égbe. Ezek a szálak lehetnek olyan vékonyak, mint egy fűszál, de lehetnek olyan vastagok is, mint egy kötél vagy egy lánc. A színük fehér vagy fényes ezüst… Amikor meglátom a fénykötelet, elindulok felé. Ahogy elértem, vagy a közelébe jutottam, elkezdek felfelé lebegni az égbe. [… Nem kell megragadni vagy megérinteni Egyszerűen csak ellebegsz azzal a kötéllel. Az a kötél elvisz. Olyan könnyűvé válsz, hogy egyszerűen elrepülsz.”
Egy másik sámán, Mabolele Shikwe szerint:
„A kötél mindenkit elvihet, aki táncol. Ha nagyon erős vagy, és nem esel a földre, a kötél elvihet, amíg táncolsz.”
A Kalahári sámánja, Cguntalelae szavaival:
„Amikor a kötélhez megyek, az fellebegtet engem az égbe. Néha abban a pillanatban más helyre utazom, amint elindulok felé. Máskor az ember egyszerűen elsétálhat mellette.”
Ugyanez az adatközlő:
„Amikor felmegyünk a kötélen, néha más gyógyítókat is látok a közösségünkből, akik ugyanazon a kötélen mennek fel. A kötél mindig ott lesz. Az égből nyúlnak le hozzánk. Az égben van az a hely, ahol a Nagy Istenek élnek…”
Az égi járműből leeresztett kötél képe Észak-Amerikában is előfordul:
„Egy nyári éjszakán [Bull Lodge, a sámán] hanyatt feküdt a fűben, a karjait a földre fektette, könyökét behajlította. Ahogy felpillantott az égre, egy tárgyat látott felbukkanni. … Egy pajzs volt az, amelyhez vékony kötél vagy zsineg volt erősítve, amely felvezetett az égig. […] Aztán Bull Lodge egy hangot hallott. A hang a pajzs mögül jött. [.. .”Gyermekem, nézd meg ezt a dolgot. Én adom ezt neked odafentről”
Ausztráliában az égen repülő pajzsot egy természetfeletti madár helyettesíti, ám ez a madár is egy zsinóron közeledik:
„Megmarkolták a doktorzsinór végét, amelynek másik végén Wombu, Baimi [isten] madara várakozott. Felutaztak a felhőkön át az égbe.”
Mircea Eliade írja, hogy az ausztrál mara őslakosok sámánjai azt állítják, hogy képesek „éjszaka egy hétköznapi halandók számára láthatatlan kötél segítségével felmászni az égbe, ahol találkoznak a „csillagok népével”.
Az ufótörténeteket vizsgálva teljesen egyértelmű az egybeesés. Az „elraboltak” szintén azt mondják, hogy kötelek vagy szálak segítségével másztak fel az égbe, és ők is úgy hiszik, hogy a „csillagok népével” találkoztak.
Eközben az Amazonas őserdeinek mélyén a cucbo törzs sámánjai összegyűlnek egy őserdei tisztáson, ahol ayahuascát isznak, így az ő lelkük is találkozhat a szellemvilággal:
„És akkor a csillagok népe alászáll, szemük fénylik és ragyog, és körülveszik azokat, akik a padokon ülnek. Megérkeznek a sziporkázó fények, és megpróbálják visszavinni őket a Tejútra…”
Ahogy az ufók által elrabolt embereknél láttuk, ők nem köteleket vagy fonalakat, hanem fényeket vagy fénypászmákat látnak felbukkanni a szobájukban, s ezek a fények lebegtetik ki őket az ágyukból. Egyes esetek, ahol a „fények rabolják el” az áldozatokat, határozottan emlékeztetnek a cuebo törzs esetére, illetve pontosan megegyeznek azzal az élménnyel, amelyről Twele busman sámán mesélt az antropológusoknak:
„Nem láttam az égből lehullott kötelet, de láttam a fényt, és az fellebegtetett.”
