Valahol mindenkiben ott szunnyad bizonyos művészi képesség, amely a tehetséges művészeknél felszínre tör, az esetek többségében azonban soha nem nyilvánul meg.
Egyeseknél hipnózis hatására, másoknál pedig bármikor és bárhol jöhet egy impulzus. Hogy honnan? Hát ez itt a kérdés.
Az egyszerűbb változat a hipnózis. Nemegyszer még afféle „mutatványként” is látható, hogy a hipnotizőr néhány mit sem sejtő nézőt hív a színpadra, és hipnotizált állapotba hozva valamilyen művészi tevékenységre ösztönzi őket.
Azért az a gyakoribb, hogy az e téren már kipróbált médiumokkal dolgoznak, és ilyenről már több televíziós közvetítés vagy kutatólaboratóriumi vizsgálat is készült.
A médium elé festőállványt, festéket tesznek, kezébe ecsetet nyomnak – és lám, alkotni kezd! Ha csak gyerekes kriksz-krakszok születnek, a dolog szóra sem érdemes, mondhatni „nem sikerült”. Viszont a jó médium az ilyen helyzetben igazi festővé válik, és Munkácsy, Picasso vagy más egykori művész szellemében, stílusa szerint alkot! És sok esetben olyan képet, amelyet tájékozatlanabb vevők minden bizonnyal eredetiként meg is vásárolnának!
Honnan ez a különös erő, ez a képesség?
A lélektan tudósai egymástól eltérő, olykor éppen egymással ellentétes magyarázatokat adnak. Az egyik tábor a hipnózisra fogja a sikert. Mondván: hipnotizált állapotban a médium azt csinálja, amit sugallnak neki. Erre mutat az összes színpadi produkció, de a gyógyító gyakorlat is.
Arra is volt példa, hogy ismert hipnotizőr – az orosz Vlagyimir Rajkov – segítségével, kísérlet keretében, ötven fiatalembernek rekordidő alatt tanított meg valamilyen idegen nyelvet. Másokat hipnotikus állapotban arra vesznek rá, hogy szobrot véssen, zenét szerezzen. A dolog mechanizmusa azonban erősen vitatott.
De mi van akkor – kérdi az ellentábor -, ha nem hipnózis van a dologban?
Hiszen a feljegyzések szerint előfordul olyan eset is, amikor a médium tiszta tudattal egyszer csak azt érzi, hogy „valaki” a túlvilágról „jelentkezik nála”, mi több, munkára biztatja. Ismeretes a többi közt Rosemary Brown asszony esete, aki neves múltbéli zeneszerzőket utánoz. ‘(Vagy nem is utánoz?)’ Ő maga azt állítja, hogy a szerzők számára úgy jelennek meg, mintha élnének, gyakran felkeresik ma is (Beethoven, Liszt Ferenc, Mozart és mások), és diktálják a műveket. (Ő csupán lejátssza zongorán, és leírja a kottáját. Az így születendő darab pedig annyira hasonlít a szerzők műveire, hogy még a szakembereket is megtéveszti.
Mondhatná valaki, ez semmit sem bizonyít, az illető nyilván megtanulta néhány régi zeneszerző stílusát. Ez azért vitatható, mert ha az asszony nem sugallatra játszik, a közepesnél is rosszabb szinten zongorázik, néha melléüt, és nincs zenei műveltsége. De nemcsak zeneszerzőkkel, hanem elhunyt híres írókkal is „kommunikálnak” médiumok, vagyis folytatják a félbemaradt regényt, mert azt „maga az író diktálja nekik”. Félanalfabéta férfiak és nők írtak már remekművet „elhunyt írók diktálására”.
Újabban már a művészet mellett más szellemi tevékenység is „folytatható” a halál után. Nemrégiben nagy port vert fel a hír, miszerint a világ egyik legjobb sakkjátékosa, médium közvetítésével, hosszú évekig tartó játszmát vívott egy… rég holt nagymesterrel!
Mindez talán bizonyítékul szolgál arra, hogy a művészi tevékenység nem mindig ér véget az alkotó halálával. Az emberi szellem valamilyen más dimenzióban tovább létezik és tevékenykedik. Néha olyan erősen él benne az alkotási vágy, hogy visszahat a mi anyagi, valós világunkra, és a normálisnál érzékenyebb közvetítők révén újabb műveket hoz létre.
