Az alábbiakban a placebohatás bámulatos erejéről osztunk meg két lenyűgöző történetet, melyet elsőként az amerikai kutató, bestseller író, és nemzetközi előadó, Dr. Joe Dispenza tárt a nagyközönség elé You Are The Placebo (A placebo te magad légy!) című könyvében.
Janis Schonfeld, egy negyvenhat éves kaliforniai lakberendező kamaszkoraóta szenvedett depresszióban. Egészen addig azonban nem kért segítséget, amíg 1997-ben meg nem látott egy újsághirdetést. A UCLA NeuropszichiátriaiIntézet önkénteseket keresett egy kísérlethez, amelyben egy új, venlafaxin (Effexor) nevű antidepresszánst teszteltek.
Schonfeld, aki ekkor már olyansúlyos depresszióban szenvedett, hogy annak ellenére, hogy férje és gyerekei voltak, az öngyilkosságot fontolgatta, kapva kapott a lehetőségen, és bekapcsolódott a kísérletbe. Az intézetben Schonfeldet először is rákapcsolták egy elektroencefalográfra (EEG-re), amely háromnegyed órán át figyelte és rögzítette az agytevékenységét. Nem sokkal ezután a kezébe nyomtak egy doboz gyógyszerta kórház patikájában, majd hazaküldték.
Sehonfeld csupán annyit tudott,hogy az 51 önkéntes mintegy fele kapott valódi gyógyszert, a másik fele pedig placebót, ám azt sem ő, sem maguk a kísérletvezető orvosok nem tudták,hogy őt melyik véletlenszerű csoportba sorolták. Ez majd csak a kísérlet után derülhetett ki.
Sehonfeld azonban vajmi keveset törődött ilyen apróságokkal. Boldogan és reménykedve várta, hogy a klinikai depresszióval folytatott több évtizedes küzdelme után, amely olyan súlyos volt, hogy néha minden látható ok nélkül sírva fakadt, most végre talán segítséget kap.
Schonfeldnek a kísérlet nyolchetes időtartama alatt hetente meg kellett jelennie az intézetben. Itt minden alkalommal kérdéseket tettek fel az érzelmi állapotáról, és számos újabb EEG-t is végeztek rajta. Nem sokkal azután, hogy elkezdte szedni a gyógyszert, életében először drámai javulást észlelt a kedélyállapotában. Igaz, ugyanakkor hányingert is kezdett érezni, de ezt jó jelnek vette, mert a hányinger a tesztelés alatt álló gyógyszer egyik mellékhatása volt.
Úgy gondolta, hogy ha depressziója csökken és a mellékhatások is jelentkeznek nála, akkor minden bizonnyal az aktív hatóanyagot kapja. Még a nővér is, aki hetente vizsgálta őt, azon a véleményen volt, hogy Sehonfeld a valódi gyógyszert szedi, ha ezeket a változásokat tapasztalja magán.
A nyolchetes kísérlet végén azonban a kutatók közölték a megdöbbentő valóságot: annak ellenére, hogy Sehonfeld, aki már nem fontolgatta az öngyilkosságot és a gyógyszer szedése óta szinte újjászületett, valójában
mindvégig a placebocsoportban volt.
Sehonfeld megdöbbent. Biztos volt benne, hogy az orvos téved. Képtelen volt elhinni, hogy annyi év pusztító depresszió után ilyen mértékű javulás állt be nála pár szem cukorkától. És még a mellékhatások is jelentkeztek! Biztosan összekevertek valamit. Megkérte az orvost, hogy ellenőrizze a feljegyzéseket, aki kedélyesen nevetve biztosította őt, hogy a dobozka gyógyszer, ami visszaadta Sehonfeld életkedvét, egyértelműen placebo volt.
Sehonfeld alig tért magához. Az orvos felhívta rá a figyelmét, hogy csak azért, mert nem valódi gyógyszert kapott, ez még nem jelenti azt, hogy csupán beképzelte akár a betegséget, akár a javulást; mindössze annyit jelent,hogy a kedélyállapotában beállt javulás nem az Effexornak köszönhető.
Ráadásul nem is volt ezzel egyedül. A kísérleti eredmények szerint a placebocsoport 38 százalékánál történt javulás, míg a másik, az Effexort szedő csoportban ez az arány 52 százalék lett. Ám az adatok részletes elemzésekor maguk a kutatók is meglepődtek: a Schonfeldhez hasonló páciensek, akiknél a placebo javulást hozott, nem csak képzelték, hogy jobban érzik magukat:
valóban megváltozott az agyhullámaik mintája.
A kísérlet alatt rendszeresen elvégzett EEG-vizsgálatok szignifikáns növekedést mutattak a prefrontális kéreg aktivitásában, ami a depresszióban szenvedő betegeknél általában rendkívül alacsony szokott lenni. A placebohatás tehát nem csupán Schonfeld elméjét változtatta meg, hanem valós fizikai változásokat is előidézett szervezetéhen. Másképpen megfogalmazva, nemcsak az elméje, hanem a agya is megváltozott. Vagyis nemcsak jobban érezte magát, hanem jobban is volt.
A kísérlet végére szó szerint másmilyen lett az agya anélkül, hogy bármilyen gyógyszert szedett volna, vagy bármit másképpen csinált volna, mint korábban. Az elméje volt az, ami változást gyakorolt a testére. Több mint tizenkét év után Schonfeld továbbra is sokkal jobban érzi magát.
Hogyan lehetséges az, hogy egy cukorka nem csupán megszünteti a mély depresszió tüneteit, hanem ráadásul még ingyen és bérmentve mellékhatásokat is okoz? És mit jelent az, hogy egy ártalmatlan anyag képes megváltoztatni az agyhullámok szerkezetét, és növeli az aktivitást a depresszió által leginkább érintett agyterületen? Vajon a szubjektív elme tényleg mérhető, objektív fiziológiai változásokat képes okozni? Mi zajlik az elmében és a testben, ami lehetővé teszi, hogy egy placebo ilyen tökéletesen utánozza a valódi gyógyszer hatásait? Vajon ugyanez a lenyűgöző gyógyító erő csak a krónikus mentális betegségeknél működik, vagy hatásos lehet életveszélyes állapotok, például rák esetében is? Vizsgáljuk meg a kérdést!
„Csodálatos” gyógyulás: itt a tumor, hol a tumor
1957-ben a UCLA pszichológusa, Bruno Klopfer egy szakfolyóiratban közzétett egy cikket egy bizonyos „Mr. Wright” nevű férfiról, akinek előrehaladott limfómája, vagyis nyirokcsomórákja volt. A betegnek hatalmas, narancsméretű daganatai voltak a nyakán, az ágyékában és a hónaljában, és semmilyen hagyományos kezelésre nem reagált. Heteken át csak feküdt az ágyában, „lázasan, levegőért kapkodva, ágyhoz kötötten”.
Orvosa, Philip West már feladta a reményt — jóllehet maga Wright még nem. Amikor Wright megtudta, hogy a kórház, ahol kezelik (a kaliforniai Long Beachen), egyike annak a tíz kórháznak és kutatóközpontnak az országban, ahol egy új, kísérleti szert,a lovak véréből kivont Krebiozent tesztelik, nagyon fellelkesült. Napokon át fáradhatatlanul nyaggatta dr. Westet, mígnem az orvos beleegyezett, hogy szerez neki is a gyógyszerből (jóllehet Wright hivatalosan nem vehetett részt a kísérletben, mivel abba csak olyan betegeket vontak be, akiknek várhatóan még legalább három hónapjuk volt hátra).
Wright egy pénteki napon kapta meg első Krebiozen-injekcióját, hétfőre pedig már saját lábán, vidáman nevetgélve tréfálkozott a nővérekkel. Szinte újjászületett. Dr. West beszámolója szerint a daganatok „elolvadtak, mint a hógolyó a forró kemencében”. Három nap alatt a tumorok mérete a felére csökkent.
További tíz nap múlva Wright hazamehetett – meggyógyult. Mintha csak csoda történt volna. Két hónap múlva azonban a sajtó beszámolt róla, hogy a tíz kísérlet lezárultával a Krebiozen hatástalannak bizonyult. Wright is olvasta a híreket, és amint tudatosult benne, hogy a szer hatástalan, azonnal visszaesett, és daganatai hamarosan visszatértek.
Dr. West arra gyanakodott, hogy a kezdeti pozitív válaszreakció a placebohatásnak tulajdonítható, és mivel a hatékony gyógyszer hiányában halálosan beteg páciensnek nem volt vesztenivalója — viszont az életét nyerhette vissza —, úgy döntött, kipróbálja az elméletét. Azt mondta tehát Wrightnak, hogy ne higgyen az újságnak. Csak azért esett vissza, mert véletlenül hibás adag Krebiozent kapott, ám a gyógyszer egy úgynevezett „új, szuperfinomított, dupla erősségű” változata már útban van a kórház felé, és ha Wright bejön érte, akkor azonnal megkaphatja.
Wright a jó hírtől feldobódott, és pár nap múlva meg is kapta az injekciót. Ezúttal azonban dr. West semmiféle gyógyszert, se régit, se kísérletit nem adott neki. A fecskendőben egyszerű desztillált víz volt. A daganatok ismét varázsütésszerűen eltűntek. Wright boldogan hazatért otthonába, és két hónapig semmi baja sem volt, a daganatok nem újultak ki.
Ekkor azonban az Amerikai Orvosi Szövetség közölte, hogy a Krebiozen valóban hatástalan. Az egészségügyet megtévesztették. A „csodaszerről” kiderült, hogy blöff: valójában csupán ásványi olaj és egyszerű aminosav keveréke. A gyártókat végül elítélték. A hír hallatán Wright végleg visszaesett – már nem tudott hinni a gyógyulás lehetőségében.
Reményvesztetten került vissza a kórházba, és két nap múlva meghalt.
Elképzelhető, hogy Wright valamiképpen megváltoztatta a létállapotát, nem is egyszer, hanem kétszer, oly módon, hogy egyszerűen nem tekintette magát rákosnak – mindössze néhány nap alatt? Lehet, hogy a teste automatikusan reagált a mentális változásra? És lehet, hogy amikor meghallotta, hogy a gyógyszer állítólag hatástalan, akkor megint visszaváltozott rákbeteggé, teste pedig újra megteremtette hozzá a valóságot, és visszatért a jól ismert betegség?
