Odaát – A halálközeli élmények vizsgálata

A szokványos —pozitív — Halálközeli Élmény azzal kezdődik, hogy a haldokló elhagyja testét és kirepült lelke madártávlatból szemléli az őt körülvevő világot.

Ezután a lélek egy sötét alagútba jut, amelynek végén vakító fényforrás tűnik fel. A lélek belép a fénybe, földöntúli béke és nyugalom érzése tölti el, melyhez gyakran kapcsolódik egy olyan fénylény megjelenése, akit az illető később gyakran magával Istennel azonosít.

A lény ezután kérdéseket tesz fel neki: Mit tanultál eddigi életed során? Milyen hibákat követtél el? Végül közli vele, hogy vissza kell térnie testébe, mert még számos elvégzendő feladat vár rá lenn a Földön. A visszatérők többé nem félnek a haláltól — pozitív HKÉ esetén —, a spirituális tanok felé fordulnak és sokkal érzékenyebben, és együtt érzőbben kezdenek reagálni a környezetükben felmerülő problémákra, mint azelőtt.

Amikor a KGB-nél úgy döntöttek, hogy likvidálják Rodon Grigorjevicset, mindenképp biztosra akartak menni. A bérgyilkosok autója először szem-ből gázolta el a férfit, aztán visszafarolva még egyszer áthajtottak rajta. A mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani, így a test egyenesen a hullaházba került, ahol rögtön le is fagyasztották a három nap múlva esedékes boncolásig.

Mikor aztán a patológus szikéjével Grigorjevics testébe vágott, a hulla hirtelen felnyitotta a szemeit! Az orvos ösztönösen újra lezárta őket, de a következő vágásnál ismét csak kinyíltak! Grigorjevics a történtek ellenére még mindig életben volt! Már a megmenekülése is valódi csodának számított, de ébredése után még ennél is fantasztikusabb sztorival állt elő: Amíg halott volt, lelke egy fényvilágban járt, ahol a természeti törvények érvényüket vesztik.

grigorjevics
Grigorjevics halotti bizonyítványa, amelyre egyedül a halál okát nem írták rá, mivel a férfi a boncolás közben feléledt…

Ebből a fényességből kiindulva képes volt körberepülni a világot, falakon áthatolni, leküzdeni a tér és idő korlátait és olvasni az emberek gondolataiban.

Utazása során a hullaházban fekvő testét is meglátogatta és ekkor hallotta meg egy közeli kórházban felsíró újszülött hangját. Gyorsan odaszáguldott és a csecsemőre nézve azonnal tudta, hogy a kicsinek eltörött egy bordája, az orvosok erről azonban mit sem tudnak. Eszmélése után rögtön a gyermekről kezdett beszélni, és megadta az illetékeseknek a kórház és a bébi nevét.

Normális esetben Grigorjevics még a csecsemő létezéséről sem tudhatott volna, nemhogy a sérüléséről. A babáról készített új röntgenfelvételek azonban mégis őt igazolták.

Rodon Grigorjevics, aki 1976-ban tett szert megdöbbentő tapasztalataira, csupán egy azon milliók(!) közül, akiknek HKÉ-ben — halálközeli élmény — volt részük. HICÉ-nek általában azt nevezzük, amikor a klinikai halál állapotába került ember rövid bepillantást nyer a túlvilág függönye mögé, mielőtt visszatérne testébe.

Egy 1992-es felmérés szerint, egyedül az USA-ban 13 millió embernek volt már valamilyen fajta halálközeli élménye. Igen magas számok jöttek ki Anglia, India, Kína, sőt Zaire eseté-ben is. Az élmények rengeteg hasonlóságot mutatnak az alanyok vallási hovatartozásától függetlenül.

A szokványos (pozitív) HKÉ azzal kezdődik, hogy a haldokló elhagyja testét és kirepült lelke madártávlatból szemléli az őt körülvevő világot. Ezután a lélek egy sötét alagútba jut, melynek végén vakító fényforrás tűnik fel. A lélek belép a fénybe, földöntúli béke és nyugalom érzése tölti el, mely-hez gyakran kapcsolódik egy olyan fénylény megjelenése, akit az illető később magával Istennel azonosít.

A lény ezután kérdéseket tesz fel neki: Mit tanultál eddigi életed során? Milyen hibákat követtél el? Végül közli vele, hogy vissza kell térnie testébe, mert még számos elvégzendő feladat vár rá lenn a Földön. A visszatérők többé nem félnek a haláltól (pozitív HKÉ esetén), a spirituális tanok felé fordulnak és sokkal érzékenyebben és együtt érzőbben kezdenek reagálni a környezetükben felmerülő problémákra, mint azelőtt.

Dr. Susan Blackmore szerint a halálközeli élmények többsége könnyedén visszavezethető az anoxia jelenségére (az agyba túl nagy mennyiségű oxigén nyomul be egyszerre). A haldokló agya folyamatosan olyan emlékkép-modelleket gyárt, amelyek egy tipikus HKÉ képzetét kelthetik. Blackmore elméletét jó néhány kollégája vitatja, köztük David Fontana professzor is, aki a következőket mondta erről:

“A legtöbb HKÉ-alany ébredése után olyan dolgokról számol be, amelyekről elvileg nem is szerezhettek volna tudomást— például az orvosok műtét alatti beszélgetéseiről.”

Dr. Blackrnore elmélete természetesen a Grigorjevics-féle esetre sem ad kielégítő magyarázatot. A doktornő azonban nem tágított és újabb teóriával állt elő:

„Az anoxia nem csupán az egyedüli lehetséges kiváltó oka a HKÉ-nek. A választ talán az endorfinok fogják megadni. Ezek olyan morfinszerű szubsztanciák, amelyeket közvetlenül maga az agy termel, mondjuk súlyos stresszhatás felléptekor. Ha például egy balesetben lábunkat törjük, az endorfinok termelődése jelentős mértékben csökkentheti a fájdalomérzetet. A haldoklóknál ugyanezek a kemikáliák valószínűleg az eltávozást könnyítik meg és így a HKE-hez hasonló érzést keltenek.”

Az endorfin-elméletnek szintén megvannak a maga gyenge pontjai. Ha agyunk ekképp próbálna enyhíteni fájdalmunkon, minden bizonnyal kizárólag kellemes képeket vetítene elénk. A HKE nem mindig derűs kéjutazás a mennybe — létezik negatív HKÉ is!

Dr. Maurice Mawlings, az ismert kardiológus, említést tesz arról, hogy jó néhány szívbeteg, aki a kezelése alatt állt és halálközeli élményeket élt át, hátborzongató tapasztalatokkal tért vissza az élők közé. Az egyik páciens erről így számolt be:

“Elhagytam a testem és egy ideig fölötte lebegtem a műtőben. Ekkor egy ismeretlen erő hirtelen egy sötét és rémisztő helyre rántott. Démonok és szörnyek szemei villogtak rám minden sarokból. Az őrület határán álltam és egyszer csak torkom szakadtából felüvöltöttem, mire visszatértem a testembe. Most, hogy már jártam odaát, nagyon félek a haláltól. 50 éves múltam és tudom, hogy bármikor eljöhet értem. Nincs olyan nap, amikor ez eszembe ne jutna.”

Egyes tudósok párhuzamot vélnek felfedezni á HKE és a teljes kimerültség szélén álló élsportolók hallucinációi között. Fontana professzor azonban rámutatott, hogy bár több sportoló — például magányos vitorlázók, profi hegymászók — is beszámolt HKÉ-nek tűnő élményekről, ezek mégsem számítanak annyira halálközelinek, mint a műtőasztalon átéltek.

Jacqui Greaves, brit hegymászónő 1994-ben egy szakadékba zuhant és 16 órát töltött a kíméletlen fagyban. Jacqui így emlékszik vissza a vele történtekre:

“Nagyon furcsa érzés lett rajtam úrrá. Elhagytam a testemet és egy gyönyörű, kék virágok borította mezőn találtam magam. Csodálatos volt és már egyáltalán nem fáztam. Ez a kép adott erőt, hogy végül is egy kis kuckót építsek magamnak hóból, amiben aztán meghúzódhattam addig, amíg a mentőhelikopter értem nem jött.”

Jacquinek nem HKÉ-ben volt része, hanem egy olyan bátorító víziót élt át,a mely segített neki összeszedni maradék erejét és így végül sikerült megmenekülnie a halál karmaiból. Más sportolók is élnek át hasonlót, kevésbé életveszélyes helyzetekben — mondjuk a célba érkezés előtt —, és az élmény új energiával tölti el őket. Ezt azonban még korántsem nevezhetjük valódi HKÉ-nek.

1982-ben Mellen-Thomas Benedictnél gyógyíthatatlan rákot diagnosztizáltak. A férfi meghalt a műtőasztalon és csaknem 90 percig tartó HKÉ-ben volt része. Miután sorban átélte a jelenség minden tipikus mozzanatát, visszatért a testébe. A java azonban csak ezután következett: Az orvosok őszinte megdöbbenéssel konstatálták, hogy a gyógyíthatatlannak hitt rákos daganat az eltelt másfél óra alatt egyszerűen felszívódott!

mellen-thomas-benedict

Benedict csodálatos gyógyulása kitűnő példája annak, hogy a HKÉ — amelyet sokan pusztán mentális síkon bekövetkező jelenségnek tartanak — jelentős fizikai változásokat is eredményezhet.

Egy független amerikai kutatócsoport a közelmúltban tette közzé tanulmányát, amely szerint a halálközeli élményt megtapasztalóknak legalább 80-90%-a szenved valamiféle utóhatástól. Az alanyok leggyakrabban allergiás tünetekről, alacsony vérnyomásról, valamint az éles hangokra, erős fényre és a háztartási szerekre való megnövekedett érzékenységről számoltak be.

Többen elektromosan felfokozott állapotba kerülnek; jelenlétükben meglepő rendszerességgel válnak működésképtelenné a televíziók és a számítógépek, állnak meg az órák és szakadnak meg a telefonvonalak.

A tudomány jeles képviselői készséggel kínálják fel nekünk anoxiával és endorfinokkal kacérkodó elméleteiket magyarázatul, az egyre inkább paranormálisnak tűnő anomáliákkal azonban már ők sem tudnak mit kezdeni.

Vajon hogyan szerzett tudomást Grigorjevics az újszülött törött bordájáról? Mi történt valójában Mellen-Thomas Benedict rákos daganatával?

Ezeket az eseteket nem lehet csupán egy vállrándítással elintézni és a különös véletlenek számlájára írni.

Végül is milyen következtetéseket vonhatunk le? A halálközeli élményen átesők vallási hátterüktől függetlenül megdöbbentően hasonló tapasztalatokra tesznek szert.

Vajon ezek a tapasztalatok egyenes következményei-e annak, hogy a lélek a halál közeledtével fokozatosan maga mögött hagyja lakhelyét, a testet? És ha igen, nem lehetséges-e, hogy a halál közelsége felfokozza a bennünk rejlő különleges pszichikus képességek kiélésére irányuló vágyat?

David H. Lund parapszichológus szerint az ESP (érzékeken kívüli érzékelés) az agyi tevékenység csökkenésével párhuzamosan fokozatos erősödést mutat, annak teljes megszűntekor pedig tetőfokára hág.

Ez figyelhető meg a halálközeli élmények esetében is: a tudat önálló életre kel, miután a hozzá tartozó fizikai test — beleértve az agyat is- már nem sugároz életjeleket.

Talán a szkeptikusoknak részben igaza van: a HKÉ az agy haldoklásának egyenes következményeként jön létre. Ha azonban az agy haldoklása közepette kísérletet tesz eddig rejtve maradt pszichikus képességeink napvilágra hozatalára, akkor a HKÉ-n át-esők nem a túlvilágba, hanem saját pszichéjük titokzatos birodalmába nyernek bepillantást.