Az eső, ónos eső vagy a hó természetes „égi áldásnak” számít, akkor is, ha olykor szeszélyesen hullik a földre.

Csakhogy sok esetben a fentieken kívül más is potyog a felhőkből. Hogy mi minden? Azt ma már a New York-i természettudományi múzeumban gyűjtik. Eredetüket pedig tudósok kutatják.

A letűnt korok emberei viszont minden égből hulló különös tárgyat az istenek figyelmeztetésének vélték, és járvány vagy háború kitörését kötötték hozzá.

A szakemberek kézzelfoghatóbb magyarázatot próbálnak találni az efféle metafizikus-természeti tüneményre. Ez néha sikerül is. Sok eset viszont előttük is titok marad.

A krónikák szerint 1270 nyarán „véreső” hullott Párizsra. Az emberek ruháján ugyanis megszáradt vérhez hasonló foltot hagyott. Mi ez, ha nem isteni figyelmeztetés? Hamarosan háború lesz!

Amikor aztán 1915-ben, a háború kitörése után hasonló jelenség történt több nyugat-európai országban, a tudósok alapos vizsgálódásba kezdtek, és a jelenséget azzal magyarázták: magas a víz vastartalma. Az esővizet vörösre színező vas pedig, valószínűleg, a hadiüzemek füstjéből kerülhetett a levegőbe, illetve a felhőkbe.

Az érvelés logikus és elfogadható. Mármint a XX. század elejére vonatkozóan. De hogyan lehetne magyarázat az 1270-es évek „véresőjére”? Ugyan honnan került volna ilyen tömérdek vas a levegőbe, illetve a felhőkbe a XIII. században, amikor még egyetlen hadiüzem sem létezett?

A középkori hiedelem szerint minden „sárga eső” a pokolból ered. A mai tudósok megállapították, hogy a sárga eső valóban rengeteg ként tartalmaz. Csakhogy az nem a pokolból, hanem „pokoli helyzetben”, azaz vulkánkitörések során kerül a légkörbe.

Óriási feltűnést keltett 1954-ben a brazíliai „ezüsteső”. Ahová hullott, ott a következő esztendőben semmilyen növény nem eredt meg. A csoda „ezüstdarabkáit” vizsgáló amatőr kutatók megállapították, hogy a fém nem ezüstöt, hanem mintegy kilencven százalékban cinket tartalmaz.

Hal- és lárvaeső már többször is előfordult az emberiség történelmében. Amikor az 1800-as évek elején Palermóban a lehullott lárvaeső darabkáit konzerváló folyadékban megőrizték, kiderült, hogy ahhoz hasonló lárvák legközelebb Dél-Németországban találhatóak. De mi történhetett német földön, ez a tömérdek apró élőlény hogyan került a levegőbe, hogy aztán a légáramlat több száz kilométerrel odébb, Palermóba vihesse? Erre nem derült fény.

Hal-eső utoljára 1918-ban hullott, Angliában. Erről már több fényképes beszámoló is készült, így ma is dokumentálható. Az 1741-es „angyalhaj” esőről azonban csak feljegyzések tanúskodnak.

A krónikások szerint 1741. szeptember 21-én Bradley kisvárosára tizenkét órán keresztül selyemhez hasonló, vékony, ezüstösen csillogó szálak tömege hullott az égből.

Mindaddig mendemondának tartotta az utókor, amíg húsz évvel ezelőtt az egyesült államokbeli Sudbury városkában meg nem ismétlődött a jelenség. Az egyik szemtanú termoszát teletömte a különös szálacskákkal, és elvitte a legközelebbi kutatólaboratóriumba, ahol megállapították, hogy minden szál fehérjét tartalmaz, és ugyanazok az aminosavak alkotják, mint amelyek a pókhálót.

Csakhogy: az égből hullott szálak nem oldhatók sem vízzel, sem alkohollal, sem kénsavval! A tudósok máig értetlenül állnak a jelenség előtt. Ahogyan az 1971-es Michigan állambeli „ezüsttű” esőre sem találtak még magyarázatot. (Ezek a tűk emlékeztetnek az ezüstös szálra, de inkább kristályra hasonlítanak.) Európában évszázadokon keresztül feljegyezték, hogy nagyobb viharok idején furcsa, ék alakú kő hull az égből. Egyik-másik példányát sok helyütt mutogatják. A kutatók azt állítják, a jelenség fordítva történt: a kövek mindig is ott voltak a földön, csak éppen vihar idején, valami rejtélyes ok miatt, különösen erősen vonzzák a villámokat.

A New York-i természettudományos múzeumban már több mint száz éve gyűjtik mindazt, ami az égből hullott alá. A sokféle hal, béka, lárva mellett jó néhány különös formájú és méretű olyan kő is található, amely nem a földi légtérből, hanem az űrből származik. Csak éppen az érkezés körülményei emlékeztették viharra, esőre a megtalálókat.

A kutatók nemegyszer igen távoli földrészről viszik a „fentről” érkező tárgyakat, bizonyságául annak, hogy a természet mennyire „bőkezű”. E gyűjteményt látva nincs okunk a csodálkozásra, hogy miért tartották a letűnt korok népei egy mennybéli ország állatának, férgének, kincsének és szemetének mindazt, ami az égből a nyakukba hullott.

S bár a különös tárlat jó néhány darabjának van már tudományos megfejtése, azért a tudósoknak akad még dolguk, mert ma is van számos rejtély az „égi áldások körül”.