Manapság Nyugaton az emberek többsége, azért szeretne megtanulni meditálni, mert el akarnak lazulni. Egy olyan világban, ahol állandó a követelmény, ahol minden villámgyorsan változik, az emberek egy olyan technikát szeretnének elsajátítani, amely megszabadítja őket a feszültség különböző formáitól, amikkel szembekerülnek.
Belső megnyugvásra vágynak, amely egyensúlyt hoz az életükbe, ami pozitív keretek között tarja a tudatot. Keleten a meditáció ősi tradíció, amely sokkal több, mint egyszerű ellazulás, és mivel pozitív, a
tudat megvilágosodásának egyik módja.
A megvilágosodott tudat békével, világossággal és kedvességgel teli. A világosság képessé teszi az egyént arra, hogy jó döntéseket hozzon saját maga és a többiek számára; a kedvesség pedig megvéd a negatív vágyak káros hatásaitól.
A meditáció célja a bölcsesség, a béke és kedvesség értékeinek használata, hogy képes legyen az egyén kontroll alatt tartani a tudatát, azaz a tudata az utasításainak megfelelően működjön.
Azonban, már az ősi időkben is megértették, hogy a tudat kontroll alatt tartása rendkívül nehéz. Azt mondták, hogy olyan, mint a szél: soha nem vagyunk képesek elkapni vagy fogva tartani – arra megy, amerre akar, nincs olyan emberi lény, aki mestere lehetne.
Más példákban a tudatot elefánthoz is hasonlították: mint ami rendkívül erőteljes, de ugyanakkor szelíd és türelmes is, és mesterien képes rengeteg munkát elvégezni.
De, ha az elefánt megvadul, gyengédsége és türelme teljesen eltűnik; rombol, és mindenben kárt tesz, ami az útjába kerül. Amikor a tudat stressz hatása alatt van, a megvadult elefántra hasonlít; elveszíti a kontrollt, és irányíthatatlanná válik.
A tudat megszelídítését nagyszerű művészetnek tartják, amihez idő, figyelem, gyakorlás szükséges, és mindenek felett az, hogy az illető szinte
szívből, igazán akarja megváltoztatni gondolkodásmódját.
A berögzült gondolkodásunk megváltoztatásához mind az ellazulás, mind a pozitivitás, a nyugalom, a kedvesség szükséges, de ez csak akkor lehetséges, ha mélyen, befelé tekintünk.
Az emberek bármilyen erőteljesen törekednek a változásra, a változáshoz feltétlenül személyes felismerésre van szükség, és arra a vágyra, hogy a saját erőfeszítésünkkel hozzuk létre változást.
Állandó és pozitív változás nem tevődhet ránk kívülről; azt mi magunk választjuk. A meditáció a belső csend azon pontjának a felfedezése, amely az iránytűhöz hasonlóan a megfelelő időben, a megfelelő irányba vezet bennünket.
Ebben a nyugtalan, zajos cselekedetek óceánjában, most sok ember választja a megnyugvást, az elcsendesedést. Amikor ezt elérik,
ez a nyugalom úgy hat a tudatra, mint az oxigén, lélegzethez jut a megértés, és az élet gazdagabb lesz.
Természetesen a cselekvésre szükség van, hogy kifejezzük magunkat a szerepekben, amiket eljátszunk, az időn, a kapcsolatokon keresztül.
Azonban, ha néha nem állunk meg, hogy belélegezzük a csendet, akkor a tudat fuldokolni kezd, a gondolatok sebessége olyan lesz, mint egy szuper gyorsvonaté, és az agy úgy érzi magát, mintha egy kukta feszültségében lenne.
Az érzelmi kitörések és a reagálások olyanok, mint a vulkán, a szem beleszédül az információk hegynyi láncolatába, és a fej cikázó hullámvasúttá válik.
Ez a stressz.
A tudatnak ki kell jönnie a levegőre, elhagyni a feszültség dzsungelét, a határidőket, a rohanást, és le kell lassulnia, meg kell találnia a belső csend pontját.
