A tengeri szörnyekről szóló legendák attól kezdve foglalkoztatják az embereket, amióta a hajózás elterjedt, és a tengerészek mind nagyobb távokat voltak képesek megtenni hajójukkal.

A középkorban, amikor a tengerészek hazatértek a felfedező útjaikról, számtalan esetben arról számoltak be, hogy a nyílt tengereken félelmetes szörnyek élnek és azok közül némelyik hatalmas fenevad.

Mivel az akkori tengerek élővilágának ismeretei még a műveltebb emberek, mint például a tudósok és hajóskapitányok körében is hiányosak voltak, így amelyik teremtményt nem ismerték, félelmet keltett bennük, s valamiféle bestiának tartották azt.

A legtöbb tengeri mítosz, ami hatalmas szörnyekről szól, azokból az országokból, illetve azon népektől ered, akik életében a tenger és a hajózás meghatározó szerepet töltött be.

Még ma is meglepetéssel szolgálhat a tengerek mélye, annak ellenére, hogy számos helyen más és más okból kifolyólag, több kutatást végeztek. Azonban még a modern tudománynak is meg vannak a technikai korlátai.

A Kraken legendája

A tengeri mítoszok közül az egyik legismertebb és talán a legkorábbi a Kraken más néven Leviathán, amelyet a Bibliában is megemlítenek, valamint egy ősi izlandi eposz, az Örvar-Oddr saga verseiben is megjelenik, mint két gigantikus testű, hajókra vadászó tengeri bestia (Hafgufa és a Lyngbakr).

Az évszázadok alatt a világ minden tájáról érkeztek az óriás polipról szóló legendák, azonban a vikingek úgy tartották, hogy Norvégia és Izland partjainak a közelében élt.

Hogyan is nézhetett ki ez a gigantikus szörnyeteg?

A „szemtanúk” többféleképpen írták le: néhol bálnához hasonló, vagy egy másik jellemzés alapján a víz felszín közelében pihenő lény, ami messziről szigetnek tűnik, esetleg rák alakjában is ábrázolták, stb. A mostani kép, ami bennünk is él a teremtményről, 1803-ban jelent meg Pierre Dénys de Montfort könyvében, aki egy hatalmas puhatestű polipszerű lénynek írta le.

Megítélése a tudomány világában

Egy svéd tudós (Carolus Linnaeus) a tudományos gyűjteményének – Systema Naturae – az első kiadásában a tenger élőlényei közé sorolta be, de a későbbi átdolgozásban már nem így tett, és kihagyta a valós élőlények közül, mivel számtalan atrocitás érte ennek kapcsán.

Tudósok egy csoportja ezt a nézetet osztva 2011-ben bizonyítékokkal alátámasztva megpróbálta létezését elfogadtatni a tudományos körökben, de nem vették őket komolyan. A szokásos GSA találkozón (Geological Society of America) előterjesztették azon feltételezésüket, hogy a mitológiai lény valójában élt és létezett. Ezt megkísérelték bizonyítékokkal is igazolni.

Erre hivatott egy nagyjából busz-nagyságú, uszonyos tengeri hüllő, a halgyíkok vagy ichthyosaurusok családjába tartozó Shonisaurus popularis maradványa, mely a Triász-korban élt, nagyjából 250-200 millió évvel ezelőtt. A leleten a maradvány hátgerince furcsa mintázatban volt elrendezve.

A csoport vezető paleontológusa Mark McMenamin elmondta, hogy szerintük egy hatalmas fejlábú – polip vagy tintahal – tette ezt, mert ennek a fajnak a szokása, hogy játszik a táplálékával. Ezt alátámasztja, hogy a polipok csontokból, maradványokból és kagylókból épített „szemétdombbal” rejtik el a búvóhelyük bejáratát, valamint a tintahalak rendszeresen összecsapnak a bálnákkal és azok is velük.

McMenamin a csontok elrendezésében a legkorábbi bizonyítékot látta abban, hogy a fejlábúak intelligensek. Azok, akik nem hisznek a valamikori létezésében, azt mondják, hogy ez a lelet nem meggyőző és a csontok ma látott helyzete a természet eredménye, amely teljesen véletlen.

Két év múlva ezek a tudósok és a fent említett vezetőjük az újabb GSA találkozón (Amerikai Földtani Társulat) új érveket tártak a publikum elé, valamint válaszoltak az eltelt időkben megjelent cáfolatokra. A paleontológus elmondása szerint annak az esélye, hogy a természet erői rendezték el a csontokat a jelenlegi helyzetébe, egyenlő a nullával.

Mindezek mellett bemutatott egy fotót, amit a Las Vegas Természettudományi Múzeum kurátora juttatott el számára. Ezen a képen egy ichthyosaurus kövület látható, melyet korábban a múzeumban állítottak ki, és amely az eredeti megtalált állapotában került kiállításra. A csontok itt is szokatlan elrendezésben voltak láthatóak, és a mellette lévő nyom olyannak tűnt, mintha a lényt egy hatalmas kar ölelte volna át. Szerintük ennek a valószínű magyarázata, hogy az élőlényt egy nála jóval hatalmasabb ragadozó támadta meg.

Ezek után a kitartó csapat visszatérve a Berlin-Ichthyosaur State Parkba, egy halnak tűnő maradványt talált, ami azonban olyan rostokat foglalt magában, hogy az alapján nem lehetett az. Ezt hónapokkal később be is tudtak bizonyítani, összevetve azt egy Humboldt-tintahallal, ugyanis a két egyed mintázatai megegyeztek.

Mindezek ellenére a hitetlenek mindent meg tudnak cáfolni, azonban a legutolsó bizonyítékra még ők sem tudnak mit mondani. A szkeptikusok véleménye továbbra is az, hogy a csontokat a természet vagy esetleg valami dögevő lény rendezte át, valamint csak a cetek támadnak meg fejlábúakat, de fordítva ez már nem igaz. McMenamin és társai ezeket figyelmen kívül hagyva, már annak is örültek, hogy a bejelentések fogadtatása igen pozitív volt.

Talán így mások is elgondolkodnak a Kraken lehetséges létezéséről és így nem veszik a múlt homályába ennek a lénynek az „emléke”.