Amióta a világtengereket is meghódította az emberiség, azóta szinte folyamatosan lábra kel, majd elcsitul, aztán újjáéled néhány rémisztő történet a tenger felszíne alatt élő, a hatalmasnál is hatalmasabb szörnyekről.
Van, aki úgy véli, a letűnt korok tengerészei azért meséltek ilyesmit, hogy bátornak és fontosnak tűnjenek a „szárazföldi patkányok” szemében, másrészt meg azért, hogy minél kevesebben vágjanak neki a nyílt vizeknek, így ne legyen túl nagy a konkurencia.
Mára már tudjuk, hogy gyakorta szóltak igazat azok, akik az elmúlt századokban hihetetlen méretű lényekről meséltek, azokat látni vélték, vagy más módon találkoztak velük.
Elég belegondolni, hogy a földgolyó felszínének több mint hetven százalékát tenger borítja, tehát az élőlények tekintélyes hányada vízi élethez alkalmazkodott.
Ezt a nagy területet csak a felületén ismeri, csak ott járta be az ember. A nagy mélységekről alig több az ismeretünk, mint mondjuk a Mars bolygó felszínéről!
Az elmúlt ötszáz évben tehát nem ok nélkül keltek lábra a húsz-huszonöt, vagy ötven méteres, sőt ennél is nagyobb szörnyről szóló történetek.
A hajósok, illetve a hajón utazó papok, hittérítők, orvosok olykor csak látták az óriást, máskor életveszélybe is sodorta őket, mert megtámadta a hajót.
A tizenkilencedik századtól kezdve már hiteles, olykor szakemberek által írott beszámoló maradt az utókorra. Láttak hajó nagyságú polipot, „tengeri kígyót” (ez utóbbi a korabeli sajtóban ugyanazt a szerepet játszotta, mint napjainkban a Loch Ness-i szörny, a szkeptikusok a magukat felvilágosultnak hirdető újságolvasók egyik létezésében sem hittek-hisznek).
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy csaknem száz éve nem láttak ilyen élőlényt. Viszont a huszadik század második fele sem szűkölködik tengeri szörnyekben.
Több ország partjainál – Angliától Norvégiáig, az Egyesült Államok nyugati partvidékén, Alaszkában, és néhány latin-amerikai országban láttak efféle „szörnyeket”, nemcsak a nyílt vízen hajózó tengerészek, hanem olykor a parton sétálók is.
Van néhány terület, ahol ezek a különös lények évtizedek óta, mondhatni rendszeresen feltűnnek. Így a kanadai Vancouver város közelében az úgynevezett Georgia-szorosban az indiánok már jóval az első fehér ember odaérkezése előtt sokszor láttak néhány fura szörnyet, aztán később a fehérek is látták azokat, de sosem szabályos időközökben. Olykor évtizedek múlnak egy-egy felbukkanás között.
A huszadik században is akadtak szemtanúk, akik látták a hihetetlen sebességgel mozgó, felszínen haladó rejtélyes és nagy méretű tengeri lényt: előbb 1932-ben, majd 1950-ben, aztán pedig 1963-ban.
A szemtanúk mindig elég sokan voltak, és beszámolójuk is nagyon hasonlított egymásra, holott azok, akik a lényt látták, sem a jelenség előtt, sem utána nem találkoztak, mi több, nem is tudtak egymásról. Abban tehát biztosak lehetünk, hogy – akárcsak az ufók esetében – „valami van” a dologban.
Legutóbb 1977-ben az egyik japán halászhajó legénysége látott felszínen úszó, s már nagyobb részt elrothadt, gigászi méretű tetemet.
Ezt végül óriásdaruval ki is emelték a Csendes-óceánból. A róla készült fotó bejárta a világsajtót, ma is megtalálható minden ezzel foglalkozó alapműben. De hogy mi lehetett ez a bálna-nagyságú, vagy még annál is nagyobb lény, azt senki nem tudja.
Egy biztos, nem bálna volt, mert arra csöppet sem hasonlít. Igaz is, a bálnák. Néha a több száz méter, esetleg egy kilométer mélyre lemerülő nagy emlősök furcsa sebhelyekkel jönnek fel a mélyből. Lehetséges, hogy az ismeretlen szörnnyel találkoztak?!…
Egyre több tény mutat arra, hogy a mélyben élhet olyan nagy testű állat, amely csak bizonyos mélységben és nyomáson létezhet, az az ő természetes közege, élettere. Feltehetően vak, és valami más úton-módon tájékozódik – ami nem ritka a tengeri világban.
Mivel a szervezete csak nagy nyomáson élhet, soha nem kerül a felszínre, legfeljebb ha elpusztul és az áramlás, vagy más tényező fel nem hozza. Az sincs kizárva, hogy nagyon kevés, talán csak néhány száz példány él belőle, mint ahogy az is lehet, hogy több ezer vagy tízezer van, legalább annyi, mint a bálnából. És talán soha nem hal ki.
Millió év óta él a víz mélyén, zavartalanul, és élhet mindaddig, amíg az ember az óceánok mélyét is fel nem deríti, titkát ki nem kutatja.