A horoszkópkészítés minden korban elég bonyolult feladat volt, ezért mindig sokba is került. Csakhogy a szegényebbeket is gyötörte sorsuk bizonytalansága, ezért jósokra bízták magukat. Ha a jósok nem is a csillagokat faggaták, valamilyen megfigyelésre alapozniuk kellett a tudásukat.
A jövőbe látáshoz minden elképzelhető eszközt felhasználtak az idők során. Minden jósnak megvolt a maga specialitása.
Az etruszkoknál és a rómaiaknál az arra hívatott papok, az augurok (madárjósok) fürkészték ki az istenek akaratát, és frissen leölt állatok beléből mondtak jövendőt.
„Szívre és vesére” vizsgálták azokat, szemügyre vették beleiket, tüdeiket, s roppant alapossággal a májukat, mert a máj az élet központjának számított.
Később az ősi sírokban bronzból készített, sávokra tagolt májmodelleket találtak. Minden egyes sáv meghatározott jelentést kapott, és valamelyik istennek volt alárendelve.
A rómaiak hite szerint bizonyos madarak, így a sasok röptéből, a varjak, a baglyok és a hollók hangjából szintén ki lehetett olvasni az istenek akaratát.
Ezenkívül az augurok azt is figyelték, hogy hogyan csipkedik fel a szent tyúkok a magokat, és abból is jósoltak, de pókok és rovarok viselkedéséből, egerek színéből és mozgásából, elhamvasztott állatok lapocka-csontjából, sőt víztócsákba locsolt áldozati bor alakzataiból is mondtak jövendőt.
A tűz sok nép szemében szent volt, ezért a sors tükrét látták benne: Hogyan ég? Vet-e szikrát? Milyen képeket formál a lángja és a füstje?
Ezek az elképzelések élnek tovább a szilveszteri ólomöntésben is. Itt is ólomdarabkák formájából fejtik meg, hogy mit hoz a következő esztendő.
Az ember is magában hordja a jövőjét. Legalábbis ez a 4000 éve tevékenykedő tenyérjósok véleménye: szó szerint kezünkben tartjuk a sorsunkat. A tenyér felülete, a dudorok és a mélyedések, a kéz bőrének színe s formája, az ujjak és a körmök — mind jelentést hordoz, csak helyesen kell kiolvasnunk a jeleket.
A könyvnyomtatás elterjedése után a játékkártyák egyre olcsóbbak lettek, így attól kezdve megnőtt a népszerűségük a jövőbe látók köreiben. Különösen a tarotkártya (más néven a tarokk) sokszínű, egzotikus illusztrációit lengték körül mindenkor a titokzatosság árnyai.
Vannak, akik a tarotábrákat ősi gyökerekig vezetik vissza. Azt biztosan tudjuk, hogy a 14-dik század végi Franciaországban bukkantak fel, s a legnevezetesebb sorozatok olasz földön keletkeztek. Ezek a mai játékkártyák előhírnökei voltak.
Egy tarotkártyacsomag 78 lapot tartalmaz. Minden egyes darabja csupa-csupa jelkép, árnyalt jelentés. A kártyavetés módjának számtalan lehetséges variációjában egy-egy lap a körülötte lévők tartalmát is módosítja.
A kirakás alakzatai például a következők lehetnek: „csillag”, „lópatkó”, „kelta kereszt” vagy „életfa”. A tarotkártya lapjai közül kiemelkedő fontosságú a huszonkét ütőlap. Ezek színes képeket ábrázolnak és efféle hatá-sos neveket kaptak: „mágus”, „bolond”, „akasztott ember”, „csillag”, „halál”, „szerelmesek”, „utolsó ítélet” vagy „erő”.
A jós vagy jósnő a lerakott lapok figuráiból, alakzatából, egymáshoz viszonyított helyzetéből olvassa ki a jövendőt.
A kártyák bőven kínálnak a számára kiindulópontokat, hiszen színekben és figurákban egyaránt gazdagok. A későbbi kártyák is őrzik a régi, csillogó, olykor arany vagy ezüst hátterű lapok képbeli gazdagságát — hiszen ezek egykor festett és metszett változataiban egyaránt vetekedtek a középkor legkíválóbb könyvminiatúráival. Rájuk tekintve már csak a beleélés „művészetét” kell gyakorolni, és máris kész a jövendölés.
