Homo aquaticus, avagy elmélkedés a vízi emberről

Vannak olyan tudósok – mint például Jacques Mayol fejlődéstörténész vagy Claude Bernard és Émile Guillerm élettankutató -, akik meg vannak győződve arról, hogy több száz ezer évvel ezelőtt őseink úgy hagyták el a tengert, hogy magukkal hozták “saját akváriumukat”.

Ez lenne a sejtjeink belsejében lévő savó, amely az óceánok vizének vegyi összetételével azonos. Az elmélet azt feltételezi, hogy az emberi nem őse egy vízben élő emberfajta – az ún. Homo aquaticus – volt, mely a meleg tengerekben, illetve azok partjain élt, s kagylókkal, csigákkal és halakkal táplálkozott.

Sir Allister Hardy oxfordi biológus ezen “csupasz vízi majom” egykori létezésének bizonyítékául tartja számon a négyhetes emberi embrió egyik fejlődési fázisában megjelenő atavisztikus kopoltyúnyílásokat, a hatalmas, izmos farkat, majd az egész életen át megmaradó szőrtelen, zsírpárnás bőrünket, orrunk formáját és könnymirigyeinket.

Vannak egyébként olyan fejlődési rendellenességgel született csecsemők is, akik kopoltyúrésekkel születnek, s garatjukat hámsejtekkel borított cső köti össze nyakuk felszínével, akár a halakét.

Ám teljesen egészséges csecsemők is mutatnak olyan meglepő viselkedési formákat, mely az egykor volt vízi életmód ösztönös emlékezetére utalnak.

Az újszülöttek például vízben úszó mozdulatokat tesznek és az orosz Igor Csarkovszkij meglepő kísérleteiből tudjuk, hogy azoknak az anyáknak a csecsemői, akik vízben szültek, szabályos “vízi emberekké” válhatnak.

Hirdetés

A magzat ugyanis anyja testén belül, a magzatvízben is “vízi életmódot folytat”, s ezért megnyugtatóan hat rá ez az ősi közeg.

A vízben született újszülöttek például képesek garatnyílásuk ösztönös elzárására, s így képesek szopni a víz alatt is. Még el is alszanak időnként így, de fejüket időről időre kiemelik a levegőre. Egy ilyen kislány hat hónapos korában nyugodtan játszott a víz alatt, s levegővételét másfél percig is képes volt visszatartani.

De nem csak az ember anatómiai felépítése és atavisztikus képességei emlékeznek erre a feltételezett Homo aquaticusra, hanem az ősi mítoszok és legendák is, amelyekben a vízből előbukkant, esetleg félig-meddig haltestű emberekről szóló leírásokra bizony igen sok helyen rábukkanhatunk.

Az akkád Dágón istent félig haltesttel ábrázolták, az európai népek kultúrájában pedig az ókori görög tengerek leányai – a néreidák – a legismertebbek, akiknek anyja Dórisz, apja pedig Néreusz tengeristen.

dagon-isten

Nos ezektől a félig ember -, félig haltestű lényektől már csupán egyetlen lépés választja el az Európa-szerte ismert sellőket, akiknek legendás szépsége talán összefüggésben állhat a szépséges tengeristennők képzetével, amelyek közül a habokból kiemelkedő görög szerelemistennő, Aphrodité a legismertebb.

Magyar adatokat is felfedezhetünk a történelemben a “vízi emberekkel” kapcsolatban. Jól dokumentált tény, hogy 1749. március 15-én a Fertő-tó melletti Hanság – korabeli elnevezéssel Hany – mocsaras nádtengerében, a Király-tavon két pákász egy tíz év körülinek tűnő, meztelen, pikkelyes bőrű fiút fogott, akinek ujjai közt úszóhártya feszült.

Fogságba esése után a különös szerzetet egy évig a fertődi Esterházy-kastélyban tartották, ahonnan végül megszökött, hogy aztán soha többé ne adjon hírt magáról. ezt a Hany Istóknak elnevezett lényt örökítette meg jó száz év múltán a korabeli híradásokra támaszkodva Jókai Mór A névtelen vár című regényében, miután 1806-ban a Hazánk című újság 28. számában Magassy László, majd 1855-ben a Vasárnapi Újság 9. számában Zerpák Antal kapuvári plébános közölt róla cikket.

Hirdetés