Sok beszámoló szól hazataláló kedvencekről; de ugyancsak sok történetet hallani olyan otthon hagyott állatokról is, amelyek megtalálják a máshová költözött gazdájukat. Ilyen történeteket már évszázadok óta hallani.
Például a 16. században egy Cézár nevű agár Svájcból Párizsig követte a gazdáját úgy, hogy három nappal később indult a lófogattal utazó gazdája után.
A kutya valamilyen módon megtalálta gazdáját III Henrik király udvarában. Egy másik, a kutyahűségnek emléket állító, és az előzőnél talán még heroikusabb példa arról szól, hogy az első világháború alatt egy Prince (Herceg) nevű brit kutya átjutott a La Manche csatornán, és megtalálta a franciaországi fronton harcoló gazdáját.
Napjainkban a hasonló esetekre többnyire helyi újságok beszámolói alapján derül fény. Például, amikor egy család Kaliforniát elhagyva az Oklahoma államban lévő új otthonába költözött, Sugar — vagyis Cukor — nevű perzsamacskájuk kiugrott a kocsiból, néhány napig a szomszédoknál maradt, majd eltűnt.
Egy évvel később megjelent a család új oklahomai otthonában, miután jócskán több mint 1000 mérföldet vándorolt ismeretlen vidékeken keresztül.
Tonyt, a keverék kutyát, az egykor az Illinois állambeli Aurora-ban élt Doolen család a régi lakhelyén hagyta, amikor a család több mint 200 mérfölddel északkeleti irányba, a Michigan államban lévő East Lansingba költözött, amely a Michigan-tó déli csücskénél van.
Amikor Doolenék elhagyták Aurora-t, Tonyt, a kutyát, odaadták egy új gazdának, de hat héttel később a kutya megjelent Lansingban, és izgatottan odament Doolen úr-hoz az utcán, aki felismerte őt. A kutyát a nyakörve alapján azonosították, amelyet még Doolen úr vásárolt Aurora-ban, és amelyet Tony nyakméretének megfelelően kellett méretre vágni.
A nyakörvre plusz lyukként egy szögletes lyukat vágtak. A Doolen család mind a négy tagja, és az az aurora-i család is felismerte Tonyt, amely még annak idején kölyökkutyaként adta a kutyát a Doolen családnak. Tony viselkedése is megerősítette a kutya azonosságát.
Még olyan eset is megtörtént, amikor egy házi kedvencként tartott galamb megtalálta a gazdáját, a West Virginia állambeli Summersville megyei seriffjének tizenkét éves fiát.
A versenygalamb, amely a 167-es rajtszámot viselte, leszállt pihenni a seriff hátsó udvarában, ahol a seriff kisfia megetette, ápolta, és végül a galamb a ház kedvence lett.
Valamivel később a kisfiút a 105 mérföldre (légvonalban 70 mérföld) lévő Phillipiben található Myers Memorial Hospital nevű kórházba szállították operációra, és a házi kedvenc galambot odahaza hagyták Summersville-ben.
Körülbelül egy héttel később, egy sötét, havas éjszakán a kisfiú szárnycsapkodás hangját hallotta kórházi szobájának ablaka felől. A kisfiú hívta a nővért, és megkérte, hogy húzza fel az ablakot, mert egy galamb van odakint.
A nővér, hogy a kisfiú kedvében járjon, felhúzta az ablakot. A galamb bejött, a kisfiú pedig felismerte galambját, és megkérte a nővért, hogy a galamb lábán keresse meg a 167-es számot. A nővér keresni kezdte a számot, és meg is találta azt a galamb lábán, úgy, ahogy a kisfiú mondta.
Az ilyen történetek természetesen nagy érdeklődést keltenek, és részletes beszámoló formájában jelennek meg több újságban és népszerű magazinban. A kételkedők természetszerűleg elutasítják ezeket az általuk anekdotaszerűnek és ellenőrizetlennek tartott eseteket, éppen úgy, ahogy a háziállatok hazatalálásáról szóló történeteket is figyelmen kívül hagyják.
A kísérleti kutatások már sok állatfajnál megerősítették a hazatalálással és vándorlással kapcsolatos viselkedési formák realitását, bár ezekre a jelenségekre továbbra sincs minden szempontból kielégítő magyarázat.
Ugyanígy, ha kísérletekkel bizonyítható, hogy a galambok képesek megtalálni az eredeti helyéről elköltöztetett otthonukat, akkor a gazdáikat megtaláló állatokról szóló történeteket is komolyabban kell venni.
